„Egy Szempont mind fölött,Egy Szempont kegyetlen,Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen.”(Réz Ádám-parafrázis)
(1) Reflexióssá „átvedlett” iratom, valamit annak az IDEA hasábjain való megjelenése magamról és az intézetről is „kiállítja a bizonyítványt”: vállalom az egyrészt-másrészt gondolkodás bélyegét és terhét, az IDEA pedig maximálisan hű alapelveihez (ahogyan azt Michel J. Sandeltől vett – számomra is – irányadó mottója kifejezi: „Számomra úgy tűnik, hogy beszélgetésünk az ellenkezőjéről tanúskodik, hogy egy jobb út a kölcsönös tisztelethez közvetlenül foglalkozni a morális meggyőződésekkel, amelyeket a polgárok a társadalmi életbe hoznak inkább, mint megkívánni, hogy az emberek hagyják a legmélyebb morális meggyőződéseiket a politikán kívül, mielőtt belépnének. Ez, szerintem a módja annak, hogy visszaállítsuk a demokratikus vita művészetét.”).
(2) Mindebből egyenesen következik az a szempont – amelyet egyébként Böcskei Balázs is követ a jelzett iratban –, hogy számomra is elsődleges kérdés a moralitás és az erkölcsi viszonyok rendbetétele – meglepő lehet, hogy ezen az alapon jutok majd eltérő következtetésekre. Attól ugyanakkor nem félek, hogy ez bármelyikünk morális szándékát megkérdőjelezné.
(3) Nem tudom kiküszöbölni azt sem, hogy ne vegyem fel eredeti, a „baloldali flow” lehetőségeit vizsgáló szemüvegemet, ami alatt egy olyan „élmény-baloldalt” értek, amely „rendben van” saját múltjával (egyáltalán van neki); élvezettel és érzékenységgel vívja meg a jelen politikai csatáit, éli át és meg baloldali voltát; továbbá erős és pozitív jövőképpel rendelkezik. Ez egy olyan baloldal, amely jelenleg molekuláiban sincs jelen Magyarországon!
(4) Jelen írás nem egy Kádár-apologetika (Kádár erkölcsi és politikai felelősségét nehezen lehetne vitatni), hanem apologetika néhány „másrészt” mellett, amelyek talán teljesebbé tehetik a baloldali múltfeldolgozást.
(Egysíkú értékelés) A kiinduló parafrázis jól jelzi, hogy a Kádár-rendszer és Kádár János megítélése során tartózkodnunk kell az „értékelések Szauron-gyűrűjétől”. Fő vezérelvem, hogy a Kádár János feletti pálcatörést nem lehet kiterjeszteni az egész rendszerre. Tudomásul kell vennünk, hogy mindannyian a Kádár-rendszer köpönyegéből bújtunk elő (lásd György Péter utalását az elsüllyedt, de velünk élő kontinensre) és egy jottányit sem mozdulnak előre jelen viszonyaink, ha a morális számvetéshez elnagyoltan állunk hozzá. Sőt, érzésem szerint, ha Kádár felelősségét vizes lepedőként húzzuk rá az általa fémjelzett rendszerre, akkor egyrészt könnyen lehetünk népszerűek, másrészt azonban két nagyon komoly veszélyt kockáztatunk: éppen saját morális vívódásaink és szembenézéseink megspórolását; továbbá nem számolunk azzal sem, hogy a könnyen kimondott ítélet visszaszáll ránk és hirtelen semmissé teheti önnön múltunkat, amely nélkül gyorsan kicsúszhat a lábunk alól a talaj.
(Hagyományok versenye) Egyetértek Böcskei Balázzsal abban, hogy Kádár erkölcsi és politikai felelőssége vitathatatlan egy morálisan ép baloldal számára: „Lehet választani, vagy-vagy. Erkölcsi értelemben nincs harmadik út. Egyszerre védeni a rendszerváltás ethoszát Orbántól – aki mondjuk személy szerint is bátrabb és aktívabb volt akkoriban, mint mai baloldali kritikusainak egy jelentős része – és azt mondani ’igen, igen, ott vannak a kivégzések, de ott van a villamosítás, a mobilitás, a panelok építése, stb.’, erkölcsileg elfogadhatatlan.”Ugyanakkor – s idáig már nem tudom követni – éppen e morális épséghez és tisztánlátáshoz elengedhetetlen, hogy Kádár tételezett felelősségének abszolutizálásával ne romboljuk le a megújítandó baloldal amúgy is harmatgyenge hagyományait. Nyilván ebben sem értünk egyet, hiszen Böcskei Balázs kijelenti: „A szociáldemokrata tradíció megszakadt… az 1890-ben megalakult szociáldemokrácia nem az övék, hanem sokkal inkább senkié. Elvitték – pontosabban –, elrabolták és kivéreztették e hagyományt a kommunisták, az MDP, majd az MSZMP hihetetlenül nagy formátumú ideológusai.” E szociáldemokrata hagyomány kétségtelenül megszakadt, de a diktatúra mégis kiérlelt olyan tendenciákat, amelyekre baloldaliként és nem baloldaliként egyaránt büszkék lehetünk. Mindenképp ilyen a baloldali reformkörök tevékenysége és persze az állampárti idők alkotmányozási kísérlete, amely a kor egyik legfontosabb szellemi vállalkozása volt (lásd a Parlamenten kívüli alkotmányozás című kötetemet).Nem szabad elfelejteni Kulcsár Kálmán intését a Két világ között című könyvéből: „Ha egy politikai rendszerben egyetlen párt működik, akkor a pártot célnak és értéknek tekintő felfogás lehetősége és veszélye megnő, és ezért még jelentősebb lehet eszközként való felhasználása. Sőt, meghatározott politikai célok elérése ezt kikerülhetetlenné teszi. Bár az MSZMP vezetése önmagáért való értékként hirdette a pártot, ennek ellenére ugyanúgy eszköznek tekintette, mint azok a reformerők, amelyek felismerték, hogy az egypártrendszerben még az uralkodó párt megdöntésének és az új politikai rendszer megteremtésének is elengedhetetlen feltétele a párton belüli politizálás.” A Kádár-rendszer helyén kezelésére, illetve a követendő baloldali hagyományrétegek összeforrasztására pedig igen nagy szükség van manapság, amikor a konzervatív, mérsékelt és radikális jobboldal sosem látott vehemenciával erőlteti a társadalomra saját múltját és történelemszemléletét – nem mellesleg helyzetéből adódóan komoly versenyelőnyben is van ebben. Mi lesz annak a következménye, hogy ha a baloldal saját múltját (s nem csak az „elmúltnyolcév” kormányzását) tekintve is meghasonlik önmagával, és szándékosan eltagadja annak értékeit? Szerintem az, hogy a jobb és konzervatív tábor nemcsak a jelenben (a kormányzásért folytatott versenyben), hanem a múltban (a hagyományok versenyében) is „legyőzi” szociáldemokrata versenytársát – ez pedig végzetes lehet! Azt javaslom tehát, hogy „egyrészt” nézzünk szembe a múlttal (erkölcsi és politikai érelemben), „másrészt” pedig a fürdővízzel ne öntsük ki a gyermeket, igenis találjuk meg a megőrzendő hagyományrétegeket.
(Antikommunista verseny) Végül a legnagyobb veszélynek azt tartom, ha a baloldal a Kádár-rendszertől való nagy elhatárolódása közepette belesodródik a „ki a nagyobb antikommunista?” versenybe. A Demokratikus Koalíció (DK) legutóbbi állásfoglalásában a következőt olvashatjuk: „Azt gondoljuk, hogy a viszonylagos jólét, a nagyobb politikai mozgástér nem Kádár János személyes politikai teljesítményének, hanem az 1956-os forradalomnak és nemzeti szabadságharcnak az eredménye… A Demokratikus Koalíció elutasítja a Kádár-rendszer politikai örökségét, s arra szólítja fel a politikai élet szereplőit, a magyar társadalmat, hogy kíméletlen őszinteséggel nézzen szembe a közelmúlttal, az 1945 és 1990 közötti évtizedekkel. A jelenlegi kormány primitív és kritikátlan kommunistázásával, otromba ellenségképeivel, és ostoba vádaskodásaival szemben mi azt hangoztatjuk, hogy a múlttal való kritikus szembenézés, a múltról vallott eltérő felfogások szembesítése, a múltról folytatott, előítéletektől és ideológiáktól mentes, egymás véleményét és méltóságát tiszteletben tartó társadalmi vita elengedhetetlen ahhoz, hogy képesek legyünk megújítani és helyreállítani a magyar társadalom politikai erkölcsét; hogy visszanyerjük a különböző módon megélt, de mégiscsak közösen birtokolt történelmünket.”Hogyan lehet „egyrészt” elhatárolódni a kádári örökségtől, „másrészt” hiteles párbeszédet kezdeményezni a rendszerről? Hogyan lehet bírálni az MSZMP utódpártját az átmeneti rendelkezésekben differenciálatlanul, jog- és alkotmányellenesen felelősségre vonó hatalmat úgy, hogy közben csípőből utasítjuk el az egész Kádár-rendszert? Hogyan lehet (az egyébként tiszteletre méltó) 1956-ot a Kádár-éra egyetlen referenciapontjává emelni? A sort még folytathatnám. Ha a magyar baloldal ezt az utat járja, és nem tesz rendet múltjában, akkor semmilyen erkölcsi alapja nem marad a jobboldal kérlelhetetlen – és olykor kegyetlen – antikommunizmusának opponálására. Mindez pedig ismét csak egyenlő a politikai öngyilkossággal.
Talán a fentiekből kitűnt: nem erkölcsi relativizmusra buzdítok, vagy éppen arra, hogy „oldjuk meg okosban” a morális felelősség kérdését. A felelősség kimondása és helyén kezelése az első és legfontosabb lépés, e nélkül nem lehet továbblépni! A magyar társadalomnak ugyanakkor nem egy saját lelkiismeretében fuldokló baloldalra van szüksége, amely „egyrészt-hagyományait” el akarja felejteni, a „másrészt-hagyományokról” meg szemérmesen hallgat. Az önként vállalt gyökértelenség, illetve a jelenlegi jobboldal történelem- és demokrácia-felfogása olyan gyúelegy lehet, amely könnyen parkolópályára állíthatja a szociáldemokráciát. A jelenlegi jobboldal többek között éppen azért olyan sikeres, mert öntudatosan és önfeledten vállalja és átéli történelmi hagyományait, és persze szisztematikusan rombolja a baloldaliakat. Szeretném, ha kialakulna a két hagyományréteg egyfajta metszete, amelyet a politikai táborok közös minimumként együtt ápolnának. Saját történelmi hagyomány azonban mindig lesz, a múltnak egy-egy olyan parcellája, amely egyik vagy másik oldalnak kedves, hiszen szellemi értelemben abból töltekezik. Ha elidegenedünk saját „történelmi parcellánktól”, akkor ne csodálkozzunk azon, ha az ellenfél értelmezési kerete elfoglalja azt – a „másrésztek” ebben talán reményt adhatnak.
