goLeft

2013-ra elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy míg Magyarországot egy jobboldali kormány rossz irányba és rosszul kormányozza, addig a baloldal egyre széttöredezettebb tábora igen nehezen tud életképes alternatívát felkínálni. Az a paradox helyzet van kialakulóban, hogy bár a konzervatívok elvesztették az utat, a baloldal nem tud újat mutatni. Mondjuk ki nyíltan: jelenleg az ország szekerének irányítását a választók többsége nem meri a baloldal kezébe tenni!

Ennek természetesen több oka is van, kettő mindenképpen kiemelkedő. A baloldal önhibájából hiteltelenné vált, s vonatkozik ez a politikusokra és az értelmiségre, hiszen előbbiek tevőleges magtartása vezetett a bizalomvesztéshez, amihez utóbbiak csendesen asszisztáltak. A 2010-es választási verség után az MSZP, mint a legerősebb baloldali párt ugyan komoly lépéseket tett a megújulás érdekében, új baloldali pártok is alakultak (a 4K! és az LMP-ből kivált Párbeszéd Magyarországért, s részben az éppen formálódó Együtt 2014 is ide sorolható), de nem következett be alapvető vérfrissülés.

A másik tényező természetesen a baloldallal és politikusaival szembeni boszorkányüldözés. Ez azt eredményezte, hogy Magyarországon a baloldal szükségképpen kommunista, nemzet- és hazaáruló, országát külföldieknek kiárusító. Legalábbis ezt mondja a közpénzzel (is) működtetett és gyakran álcivilek szócsövét felhasználó propaganda. Mindez 2010 óta szisztematikusan felerősödött: Alaptörvénybe emelték/emelik az MSZP felelősségét elődje bűnei miatt (számomra érthetetlen, hogy az MSZP miért értékeli eredmények, hogy az Alaptörvény legújabb módosításában már nem szerepel explicit a pártneve), kultúrharc keretében erőltetnek a baloldalra hét (és még ki tudja hány) szűk esztendőt, olyan szellemi és ideológiai lábtörlőnek tekinti a jobboldal a szociáldemokráciát, amelynek akármikori kormányra kerülése abban a pillanatban tönkretenné az országot. Mindeközben a csapból is az a propaganda folyik, hogy „megérdemlitek, amit kaptok”, „eddig ti is ezt csináltátok”, „végre nekünk is van lehetőségünk, az képzeltétek, hogy nem élünk vele”, „a nemzetárulók csak kussoljanak”.

Ez a két tényező ráerősít egymásra: a baloldal állapotbeli gyengeségét a jobboldal maximálisan kihasználja (előbb elvi síkon kívánta bedönteni a baloldal ideológiáját, majd pedig fizikailag is meg kívánja dönteni – gondoljunk itt az Alaptörvény már említett kriminalizáló rendelkezéseire, a választási törvény visszásságaira), ami ellen a legyengült immunrendszerű baloldal szinte semmit sem tud tenni. De ennek nem szükségképpen kell így lennie!

Azt gondolom, hogy mind a két tendenciának megálljt kell parancsolni: a baloldalnak nem csak kormányképességét, hanem (ideológiai, erkölcsi, szellemi) életképességét is be kell bizonyítania és ezen érdemekre támaszkodva egyszerűen fel kell venni a harcot! Utóbbi egy húsbavágó dilemmát vet fel: a szokásosnál is kiélezettebb politikai helyzetben talán érdemes lenne egy, a politikai táborokon átívelő, megegyezést szorgalmazó taktikát alkalmazni, ami betemeti a túlságosan mély árkokat. Valóban, ennek is eljön majd az ideje, de nem most! Ennek nagyon egyszerű oka van: a jobboldal nem partnert, potenciális váltópártot, de még csak nem is ellenfelet lát a baloldalban, hanem megsemmisítendő ellenséget. A fent említett önsorsrontó és hiteltelenítő politika miatt ennek sajnos megvan előzménye! Éppen ezért a baloldalnak bizonyítania kell: egyrészt a választóknak, hogy tényleg képes a hiteles politizálásra (ennek igazolása bármilyen kormányképesség bizonygatásánál fontosabb); bizonyítania kell önmaga számára, hogy helyre tudja tenni múltját és túl tud lépni a régi reflexeken; végül – bármilyen furcsa – be kell bizonyítania a jobboldalnak, hogy méltó ellenfél!

Ha ez nem következik be, akkor a baloldali emberek továbbra is lesütött szemmel járhatnak az utcán, félve mehetnek be a munkahelyükre, ha ez így megy, akkor öröklődni fog a tudat: „nem ajánlatos baloldalinak lenni”! Pedig kell, s talán mostanság kell a legjobban! S nem csak azért van szükség sürgősen a baloldal megújulására, mert fordulat kell a kormányzásban, hanem azért is, mert a jobboldal gyűlöletkampánya már kezd beérni az iskolában, a munkahelyen, a templomban, a közintézményekben, egyszóval mindenütt. Ha nem vigyázunk a baloldal egy helyen lesz otthon Magyarországon, a múzeum raktárában, mint egy szégyellt és letűnt kor idejétmúlt ideológiai bútordarabja. Tisztázni kell: ez nem hatalomféltés, nem „hataloméhség” és nem is hasonlít egyes jobboldali-konzervatív szereplők vélt elnyomottság-érzéséhez, ami nettó gyűlöletként tobzódik manapság!

Ez a blog és általában a goLeft-kezdeményezés éppen azt a célt szolgálja, hogy szerény eszközeivel hozzájáruljon ahhoz, hogy a magyar baloldal végre magára találjon és fel tudja venni a harcot, amely természetesen nem azt jelenti, hogy a jobboldali-konzervatív politika megsemmisítése a cél! Meg kell küzdeni azért, hogy majdan egy egymást partnernek elfogadó, az ország ügyeiért közösen tenni tudó bal- és jobboldal jöjjön létre Magyarországon! Bármilyen patetikus is, de a baloldalnak nem csupán önmaga miatt kell megerősödnie, hanem azért, hogy az „elszalad” jobboldalt kordában tartsa és ezzel az ország, a nemzet érdekeit szolgálja! A goLeft fő célja annak bizonyítása a közvélemény, a baloldal és persze a jobboldal számára, hogy igenis vezet út balra, a baloldal nem csupán az ország kormányzására, nemzet érdekinek a képviseletére alkalmas, hanem arra is, hogy a stratégiai irányokat a jobboldallal együtt jelölje ki! Ehhez a baloldal legjobb hagyományait alapul véve a szolidaritás, a társadalmi igazságosság programját kívánja XXI. századi környezetben újraírni, figyelmet fordítva a nemzedékeken belüli és azok közötti igazságosság kérdéseire, az ökológiai válságra és persze a kapitalista berendezkedés korrigálására. Foglalkozik továbbá az alkotmányosság, az alkotmányozás kérdéskörével, mert hitem szerint egyetlen politikai oldal sem vindikálhatja magának azt a jogot, hogy versenytársait és számtalan kisebbséget semmibe véve, önmagára alakítsa a köztársaság szerződését.

A kezdeményezés legfőbb fegyvere az éles kritika, amely nem csak a fennálló társadalmi berendezkedés, illetve a versenytársak ellen irányul, hanem természetesen metsző önkritikát is jelent. A goLeft célja az, hogy összegyűjtse azokat a (régóta) fiatal gondolkodókat, politikusokat, laikusokat, politikából kiábrándultakat, nőket és férfiakat, akik tenni kívánnak a magyar baloldalért, s ezen keresztül az ország, a nemzet jövőjéért!

A posztideológiák koráról szóló iratában Böcskei Balázs (Népszabadság, 2012. július 27.) a következőképp fogalmaz: „Az »ideológiák végének« kora lejárt, de ahogy a globális gazdasági válság, úgy a NER után sem ugyanúgy térnek vissza majd a »jó öreg« ideológiák”. Sokszor és sokan temették már az ideológiákat, de kevesen tették ezt olyan vehemenciával és pőre percpolitikai ösztönökkel, mint a jelenlegi magyar miniszterelnök és holdudvara.

A miniszterelnök által meghirdetett ideológiaellenesség nem azonosítható a klasszikus (Burke- és Oakeshott-féle) konzervatív felfogással, amely szerint a konzervativizmus nem ideológia, hanem annak ellentéte, olyan magától értetődő életfelfogás, mint a levegővétel. Az egyik fő különbség az orbáni és a klasszikus ideológiaellenesség között az, hogy míg az utóbbi nem akarja az ideológiaellenesség örve alatt bedarálni a versenytárs felfogásokat, addig ez az előbbinek a lét eleme.A másik – egyben a Fidesz páratlanul sikeres karrierjét magyarázó – fontos különbséget éppen Orbán Viktor fejtette ki még 2007-ben a Manager Magazinban: „Az én politikám vezérfonala úgy összegezhető: valóság ideológia nélkül… Mint minden széles szövetség esetében, a Fidesz esetében is az a jellemző, hogy nem ideológia tartja össze, hanem közös célok.

Életvitelükben és értékrendjükben különböző emberek is képesek a Fideszben, a Fidesz győzelméért dolgozni, mert közös célok fogják őket össze. Nem egyetlen, koherens elvrendszer, ideológia alapján felépített szervezet, amely egy pont után már nem tud tovább terjeszkedni. Nincs ilyen határpontja, ezért támogatottságának sincs előre meghatározható maximális mértéke”.Ebből megállapítható egyrészt az, hogy Orbán Viktor ideológiaellenessége nem éppen új keletű, másrészt az is, hogy az ideológiáktól nem csupán azért ódzkodik, mert gyengítik a politikai közösség hatékony irányítását és cselekvését, hanem azért is, mert így jobban biztosítható a Fidesz terjeszkedése. Ebben az értelemben az ideológia tehát egy fojtogató béklyó az adott politikai közösség nyakán, amely behatárolja a támogatottság növekedési potenciálját. Vagyis az Orbán Viktor által elképzelt nemzeti centrum legfőbb ideológiája éppen az, hogy nincs neki, méghozzá szavazatmaximalizálási szempontok miatt.Ez a stratégia 2010-re be is érett, s amíg a centrális politikai erőtér ízlelgetésével voltunk elfoglalva, igen kevéssé reflektáltunk arra, hogy a centrális erőtér közepén csücsülő nemzeti közép bizony nem fog holmi ideológiai vitákkal bíbelődni, hanem az általa tételezett józan ész nevében folyamatosan cselekszik majd. Az elmúlt két év politikai credóját a miniszterelnök a következőképp fogalmazta meg 2010. július 22-i napirend előtti felszólalásában: „…a múlt századi ideológiák csődöt mondtak. Voltaképpen az egész ideológiai keret, amely a XX. század első felében kialakult, és meghatározóvá vált az európai országokban, a század végére egyszerűen kifulladt… azok az országok tudják megoldani a gondokat, azok tudják kezelni a feszültségeket, amelyekben létrejött a társadalmi-politikai paletta közepe táján egy nagy és erős közösség, amely képes volt félretenni a korábban megszokott – mondjuk úgy – XX. századi ideológiai vitákat, szempontokat, és képes volt a józan ész nevében megegyezésre jutni a kivezető út irányairól és egy közös jövőképről”.

Az ideológiák trónfosztása azonban nem lehetett tartós, s egészen nyilvánvaló volt, hogy az ideológiát helyettesíteni kellett valamivel. Erre a kormányzás egyik boszorkánykonyhája, a Századvég kínált receptet röviddel a kormányváltás után: „Az ideológiák halála azonban nem jelenti, hogy a kormányzatnak nincs politikai filozófiája. Mert a régi útjelzők, a régi magyarázatok érvénytelenné válásával új koordináta-rendszerre van szükség, amely újraírja az igazodási pontokat. A Nemzeti Együttműködés Rendszere Orbán Viktor hite szerint lehet ez az új koordinátarendszer”.Vagyis az ideológiák cégérét Orbán Viktor és csapata úgy festette át, hogy amíg az ideológiák (meg merem kockáztatni, maga a konzervativizmus is) belerokkannak, addig egyedüliként a nemzeti centrum politikai filozófiája (a NER koordináta-rendszere) marad talpon. Ez az akut tettközpontúságban szenvedő, ideológiaellenes attitűd korántsem maradt meg a politikai szónoklatok szintjén, hiszen erre fűzhető fel a fülkeforradalom, a szabadságharcos retorika, a politikai ellenfelek véleményének totális ignorálása, az alkotmányozás gyorsvonata, az egészségügy és az oktatás szakmai racionalitás nélküli átalakítása.A baloldali ideológia számára pedig akár végzetes is lehet az a tendencia, amit az alaptörvény indított el, hiszen példátlan módon dönt a jó és rossz, az értékes és értéktelen dilemmáit illetően, sőt vindikálja magának a jogot, hogy bírósági tárgyalás nélkül döntsön a bűnösség kérdésében. Ugyanis az alaptörvény az MSZMP hosszasan részletezett bűneit az alaptörvény Átmeneti rendelkezéseiben az MSZP-re „örökíti”. Ezzel ténylegesen is megkezdődött a stratégiai ideológiaellenesség napi gyakorlattá transzformálása, amelyet olyan megnyilvánulások fokoznak, hogy szégyen egy demokratikusan megválasztott parlamenti erő részvétele az Országgyűlésben.Annak érdekében, hogy a hazai szociáldemokrácia összeszedje magát, több kihívásra is reagálnia kell, hiszen mostani állapotában csupán egy faktor az eddig vázolt ideológiaellenes hangulatkeltés. Minderre egy három elemből álló stratégiát (ezt nevezem ideológiai párbajképességnek) javaslok: a stratégiai ideológiaellenességre – amely a jobboldal egyik legnagyobb fegyvere – radikális ideológiavédelemmel kell reagálni; a kialakuló politikaellenes attitűdöt mihamarabb oldani és enyhíteni kell; végül a baloldalnak meg kell mutatnia, hogy ideológiaszinten, és persze a konzervatívok számára „hazai pályának” tekinthető politikai filozófia szintjén is versenyképes.

(I) A radikális ideológiavédelem nem jelent mást, mint a stratégiai ideológiaellenesség ellenpontozását. A „radikális” jelző itt nem a szélsőbaloldali gyökerek felkutatására utal, csupán azt jelenti, hogy karakteres arcélt kell adni a baloldali politikának, vállalni kell a „nehéz ügyeket” is. Meg kell találni azokat a történeket, amelyeket a baloldal magához von és minden körülmények között képvisel, akár parlamenten belül, akár azon kívül.(1) Az ideológiavédelem magában foglalja annak cáfolását és bebizonyítását, hogy a viták a tettek halálát jelentik. A társadalmi és a politikai vitakultúrát fejleszteni kell, és végre be kell vonni mindebbe a választókat.(2) A baloldalnak meg kell barátkoznia a jobboldal hatékonyság-központú („a tett halála az okoskodás”) felfogásával, de meg kell találnia a tett- és vitaközpontúság egyensúlyát: egyiket sem szabad feláldozni a másik oltárán. A baloldalnak tanulnia kell múltbeli hibáiból, hiszen jogos az a jobboldali kritika, hogy a vitákat gyakran a valódi cselekvési szándék hiányának leplezésére használta.(3) Be kell bizonyítania azt is, hogy a „nemzeti centrum” vagy „centrális erőtér” valójában nem az egész politikai közösség, hanem a behódolók érdekeit szolgálja, a rendszeren kívül maradás pedig egyenlő a modern Taigetosszal.(4) Rá kell ébreszteni az embereket, hogy az orbáni ideológiaellenesség nem több máznál.(5) Végül, a baloldalnak felelőssége van abban is, hogy képes legyen olyan ideológiakonstrukcióban gondolkodni, amely nem csupán a megosztottságon és az állandó harcon alapul (így például rendeznie kell a viszonyát a nemzettel, a vallással – de ez már átvezet a harmadik mozzanathoz).

(II) Az antipolitikai attitűd oldása alatt azt értem, hogy a magyar baloldal elemi érdeke a politikaellenes hangulat mérséklése. Fontos hangsúlyozni, hogy a) ez nem jelenti a civil kezdeményezésekkel való szembehelyezkedést, a civilek politikamegújító tevékenységének elutasítását, hiszen ebben óriási kreatív energiák rejlenek. Továbbá b) el kell fogadni azt is, hogy ez a politikaellenes attitűd, a bizonytalanok és kiábrándultak aránya bizonyos szempontból természetes dolog. A modern politikacsinálásból ugyanakkor nem lehet kiküszöbölni a hivatásos politikusokat. A hazai baloldalnak tehát arra kell törekednie, hogy mihamarabb megértse a civilek egyre hangosabb és elégedetlenebb szavát, s a kritikák mentén megkísérelje visszavezetni a politikát „normál” állapotába.

(III) A baloldalnak végül át kell esnie egy komoly ideológiai vérfrissítésen, amelynek alapjait Böcskei Balázs már vázolta idézett cikkében: fel kell éleszteni a legjobb hagyományokat az elméleti önkritikára való képesség területén; felül kell vizsgálni a korábbi lineáris modernizációs paradigmát; jobboldali és ökopolitikai mintára nyitottnak kell lenni az Európa- és globalizációkritikára. A baloldalnak ki kell dolgoznia saját „történetét”, amely egyszerre jelenti, hogy szembenézett múltjával és vannak történelmi hagyományai, van narratívája a jelenről és stratégiája a jövőre nézve. Csupa olyan területen kell tehát előrelépni, ahol jelenleg a jobboldal előrébb tart.

A cikk megjelent a Népszabadság 2012. szeptember 1-jei számában.