goLeft

2013-ra elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy míg Magyarországot egy jobboldali kormány rossz irányba és rosszul kormányozza, addig a baloldal egyre széttöredezettebb tábora igen nehezen tud életképes alternatívát felkínálni. Az a paradox helyzet van kialakulóban, hogy bár a konzervatívok elvesztették az utat, a baloldal nem tud újat mutatni. Mondjuk ki nyíltan: jelenleg az ország szekerének irányítását a választók többsége nem meri a baloldal kezébe tenni!

Ennek természetesen több oka is van, kettő mindenképpen kiemelkedő. A baloldal önhibájából hiteltelenné vált, s vonatkozik ez a politikusokra és az értelmiségre, hiszen előbbiek tevőleges magtartása vezetett a bizalomvesztéshez, amihez utóbbiak csendesen asszisztáltak. A 2010-es választási verség után az MSZP, mint a legerősebb baloldali párt ugyan komoly lépéseket tett a megújulás érdekében, új baloldali pártok is alakultak (a 4K! és az LMP-ből kivált Párbeszéd Magyarországért, s részben az éppen formálódó Együtt 2014 is ide sorolható), de nem következett be alapvető vérfrissülés.

A másik tényező természetesen a baloldallal és politikusaival szembeni boszorkányüldözés. Ez azt eredményezte, hogy Magyarországon a baloldal szükségképpen kommunista, nemzet- és hazaáruló, országát külföldieknek kiárusító. Legalábbis ezt mondja a közpénzzel (is) működtetett és gyakran álcivilek szócsövét felhasználó propaganda. Mindez 2010 óta szisztematikusan felerősödött: Alaptörvénybe emelték/emelik az MSZP felelősségét elődje bűnei miatt (számomra érthetetlen, hogy az MSZP miért értékeli eredmények, hogy az Alaptörvény legújabb módosításában már nem szerepel explicit a pártneve), kultúrharc keretében erőltetnek a baloldalra hét (és még ki tudja hány) szűk esztendőt, olyan szellemi és ideológiai lábtörlőnek tekinti a jobboldal a szociáldemokráciát, amelynek akármikori kormányra kerülése abban a pillanatban tönkretenné az országot. Mindeközben a csapból is az a propaganda folyik, hogy „megérdemlitek, amit kaptok”, „eddig ti is ezt csináltátok”, „végre nekünk is van lehetőségünk, az képzeltétek, hogy nem élünk vele”, „a nemzetárulók csak kussoljanak”.

Ez a két tényező ráerősít egymásra: a baloldal állapotbeli gyengeségét a jobboldal maximálisan kihasználja (előbb elvi síkon kívánta bedönteni a baloldal ideológiáját, majd pedig fizikailag is meg kívánja dönteni – gondoljunk itt az Alaptörvény már említett kriminalizáló rendelkezéseire, a választási törvény visszásságaira), ami ellen a legyengült immunrendszerű baloldal szinte semmit sem tud tenni. De ennek nem szükségképpen kell így lennie!

Azt gondolom, hogy mind a két tendenciának megálljt kell parancsolni: a baloldalnak nem csak kormányképességét, hanem (ideológiai, erkölcsi, szellemi) életképességét is be kell bizonyítania és ezen érdemekre támaszkodva egyszerűen fel kell venni a harcot! Utóbbi egy húsbavágó dilemmát vet fel: a szokásosnál is kiélezettebb politikai helyzetben talán érdemes lenne egy, a politikai táborokon átívelő, megegyezést szorgalmazó taktikát alkalmazni, ami betemeti a túlságosan mély árkokat. Valóban, ennek is eljön majd az ideje, de nem most! Ennek nagyon egyszerű oka van: a jobboldal nem partnert, potenciális váltópártot, de még csak nem is ellenfelet lát a baloldalban, hanem megsemmisítendő ellenséget. A fent említett önsorsrontó és hiteltelenítő politika miatt ennek sajnos megvan előzménye! Éppen ezért a baloldalnak bizonyítania kell: egyrészt a választóknak, hogy tényleg képes a hiteles politizálásra (ennek igazolása bármilyen kormányképesség bizonygatásánál fontosabb); bizonyítania kell önmaga számára, hogy helyre tudja tenni múltját és túl tud lépni a régi reflexeken; végül – bármilyen furcsa – be kell bizonyítania a jobboldalnak, hogy méltó ellenfél!

Ha ez nem következik be, akkor a baloldali emberek továbbra is lesütött szemmel járhatnak az utcán, félve mehetnek be a munkahelyükre, ha ez így megy, akkor öröklődni fog a tudat: „nem ajánlatos baloldalinak lenni”! Pedig kell, s talán mostanság kell a legjobban! S nem csak azért van szükség sürgősen a baloldal megújulására, mert fordulat kell a kormányzásban, hanem azért is, mert a jobboldal gyűlöletkampánya már kezd beérni az iskolában, a munkahelyen, a templomban, a közintézményekben, egyszóval mindenütt. Ha nem vigyázunk a baloldal egy helyen lesz otthon Magyarországon, a múzeum raktárában, mint egy szégyellt és letűnt kor idejétmúlt ideológiai bútordarabja. Tisztázni kell: ez nem hatalomféltés, nem „hataloméhség” és nem is hasonlít egyes jobboldali-konzervatív szereplők vélt elnyomottság-érzéséhez, ami nettó gyűlöletként tobzódik manapság!

Ez a blog és általában a goLeft-kezdeményezés éppen azt a célt szolgálja, hogy szerény eszközeivel hozzájáruljon ahhoz, hogy a magyar baloldal végre magára találjon és fel tudja venni a harcot, amely természetesen nem azt jelenti, hogy a jobboldali-konzervatív politika megsemmisítése a cél! Meg kell küzdeni azért, hogy majdan egy egymást partnernek elfogadó, az ország ügyeiért közösen tenni tudó bal- és jobboldal jöjjön létre Magyarországon! Bármilyen patetikus is, de a baloldalnak nem csupán önmaga miatt kell megerősödnie, hanem azért, hogy az „elszalad” jobboldalt kordában tartsa és ezzel az ország, a nemzet érdekeit szolgálja! A goLeft fő célja annak bizonyítása a közvélemény, a baloldal és persze a jobboldal számára, hogy igenis vezet út balra, a baloldal nem csupán az ország kormányzására, nemzet érdekinek a képviseletére alkalmas, hanem arra is, hogy a stratégiai irányokat a jobboldallal együtt jelölje ki! Ehhez a baloldal legjobb hagyományait alapul véve a szolidaritás, a társadalmi igazságosság programját kívánja XXI. századi környezetben újraírni, figyelmet fordítva a nemzedékeken belüli és azok közötti igazságosság kérdéseire, az ökológiai válságra és persze a kapitalista berendezkedés korrigálására. Foglalkozik továbbá az alkotmányosság, az alkotmányozás kérdéskörével, mert hitem szerint egyetlen politikai oldal sem vindikálhatja magának azt a jogot, hogy versenytársait és számtalan kisebbséget semmibe véve, önmagára alakítsa a köztársaság szerződését.

A kezdeményezés legfőbb fegyvere az éles kritika, amely nem csak a fennálló társadalmi berendezkedés, illetve a versenytársak ellen irányul, hanem természetesen metsző önkritikát is jelent. A goLeft célja az, hogy összegyűjtse azokat a (régóta) fiatal gondolkodókat, politikusokat, laikusokat, politikából kiábrándultakat, nőket és férfiakat, akik tenni kívánnak a magyar baloldalért, s ezen keresztül az ország, a nemzet jövőjéért!

Távol álljon tőlem, hogy pálcát törjek azon törekvések felett, amelyek gyógyítani kívánják az immunrendszerét vesztett, súlyosan beteg közjogi rendszerünket. Az Együtt 2014 mintaszerűen fogalmazta meg a jogállam helyreállításának két legfontosabb alapelvét.

(1) Az egyik a jogállami eszközökhöz való szigorú kötöttség: vagyis, hogy "a közjogi cél nem szentesíti a rossz eszközt". A jogállam helyreállításához nem lehet unortodox és "Fideszszerű" eszközöket alkalmazni (értsd: például feles többséggel hatályon kívül helyezni az Alaptörvényt). A választási mozgalom szerint: "A jogállam helyreállítása csak jogállami eszközökkel lehetséges. Semmilyen politikai cél nem legitimálhatja a jogi eljárásrend áthágását, mivel ez olyan precedenst teremtene, ami még inkább rombolná az alkotmányos demokrácia szerkezetét... "

(2) A másik az "ellenalkotmányozás" tilalma: ez pedig azt jelenti, hogy a következő - remélhetőleg végleges - Alkotmányunkat nem lehet a 2011-ben elfogadott Alaptörvény ellenpontjaként kezelni. Az Együtt 2014 ezt, nagyon helyesen, a következőképp fejezi ki: "A formális legitimáció azonban egy új alkotmány elfogadásához nem elegendő. Nincs helye kettős mércének ebben a kérdésben: ha az egyik politikai oldal kirekesztő jellegű alkotmányozása 2011-ben is elfogadhatatlan volt, akkor a másik politikai oldal sem alkothat egyedül új alaptörvényt - még akkor sem, ha kétharmados többséghez jut az Országgyűlésben."

Nagyjából eddig tudom követni az alkotmányos korrekció alapelveit: maga a korrekció húsbavágó szükségessége, ennek jogállami eszközökkel való kivívása, továbbá az új alkotmányozás mögött álló kétharmad a lehető legsokszínűbbé tétele (ide értve természetesen a jobboldalt is). Ezen a ponton az Együtt 2014 hozzáteszi, hogy "(h)a ennek [mármint az új Alkotmány széleskörű kétharmaddal való elfogadásának - A.A.) politikai feltételei nem adottak, akkor be kell érni a hatályos Alaptörvény olyan módosításával, amely a jogállam és az alkotmányos demokrácia szempontjából elfogadhatatlan rendelkezések módosítását tartalmazza csupán". Bizonyítandó, hogy komolyak ebbéli szándékai, az Együtt 2014 az új Alkotmány egy lehetséges tervezete mellett, az Alaptörvény korrekciós módosítására vonatkozó vitairatát is közli honlapján.

Ezt hívom én "nincs ló, jó a szamár is" típusú alkotmányozásnak, másként az alkotmányozás "B-tervének", aminek kapcsán három dilemmát vetnék fel.

(1) Álláspontom szerint, ha elfogadjuk azt, hogy az ellenzéknek vállalható forgatókönyv az Alaptörvény módosítása, akkor ezzel elvégezzük az Alaptörvény és az immáron (nagyrészt) megsemmisített Átmeneti rendelkezések hallgatólagos legitimációját. Ezt tetézi, hogy ha "módosításra alkalmasnak" ismerjük el az Alaptörvényt, akkor a továbbiakban igen nehezen kritizálhatjuk annak rendszerét, amelyet mi magunk is javíthatónak/javítandónak ítélünk. Mindezzel tehát fegyvert adunk az kormánypártok kezébe és kiheréljük a jelenlegi közjogi konstrukciót kritizáló érveinket.

(2) Látni kell azt is, hogy a módosítással történő alkotmányozással egyszer már megütöttük a bokánkat: nevezetesen az 1989. évi XXXI. törvénnyel, amely az 1949-es sztálinista Alkotmányt szabta át. Ez az alkotmánymódosítás a politikai közönség egyik oldalán új és jól működő Alkotmánnyá nemesedett, míg a publikum másik fele - amint ez 2010-re kiderült - nem szerethető, technokrata jogszabályhalmazt látott benne. Megégettük tehát már magunkat a módosítás eszközével, amely - lett légyen bármilyen kiváló - nem teremt tiszta és átlátható viszonyokat. Ezt nem engedhetjük meg egy majdani alkotmánykorrekciónál, hiszen ahogyan az Együtt 2014 is fogalmaz: tartós és mindenki által tisztelhető Alkotmányt szeretnénk.

(3) Végül utalok arra, hogy bár fontos célkitűzése az Együtt 2014-nek és korábban az Eötvös Károly Közpolitikai Intézetnek is, hogy bevonjuk a jobboldalt az alkotmányos korrekcióba, eddig ennek semmilyen konkrét jelét - legalábbis a nyilvánosság szintjén - nem tapasztalhattuk. Azt állítom, hogy nem az Alaptörvény módosíthatósága, hanem éppen annak módosíthatatlansága (értsd: a jogállami korrekció csak új Alkotmány elfogadásával kivitelezhető) mellett kell érvelni. Ez vezethet oda, hogy a jobboldal párbeszédképes része egyáltalán megértse, hogy az ellenzéknek mi a gondja az Alaptörvénnyel, s elinduljon egy közös gondolkodás annak korrigálására.

Összességében tehát azt állítom, hogy a "nincs ló, jó a szamár is" típusú jogállami korrekciós stratégia kontraproduktív és szembemegy azon - nagyon helyesen megfogalmazott - zsinórmértékekkel (jogállami eszközökhöz kötöttség, ellenalkotmányozás tilalma), amelyek érvényesítésére tulajdonképpen szánták.

Ezen az úton az ellenzék elveszítheti legfontosabb célját, azt, hogy a józan jobboldallal együtt tegye végérvényesen zárójelbe az Alaptörvény rendszerét. A totális korrekció szükségességét mi sem bizonyítja jobban, hogy a kormánypártok legújabb tervei lényegében megsemmisítenék az Alkotmánybíróság 2012 előtti gyakorlatát és a testületet végletesen az Alaptörvényhez kötnék. A februárra készülő alkotmánymódosítás bebizonyíthatja, hogy az Alaptörvény önmagában nem, csak egy új Alkotmánnyal javítható.

A cikk megjelent a Népszava 2013. január 31-i számában.

Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet (Ekint) néhány hete kétrészes cikkben (Helyreállító alkotmányozás I. és II., Népszabadság, 2012. november 17. és 19.) elemezte az alaptörvényt leváltó, helyreállító alkotmányozás lehetőségeit, amiben arra a végkövetkezetésre jutott egy jövőbeni lehetséges alkotmányozás kapcsán, hogy „az a helyes, ha az alkotmányozás megfelel az alaptörvény eljárási szabályainak, gondoljunk bármit közjogi érvényességéről”.

Minden tiszteletem az Ekinté, amely a jogállam 2010 óta tartó felforgatásában az alkotmányos értékek szilárd védőbástyájaként jelent meg, azonban úgy vélem, hogy nem lehetünk ilyen „nagyvonalúak” a jelenlegi alaptörvénnyel, és nem söpörhetjük a szőnyeg alá annak potenciális közjogi érvénytelenségét. Az alapvető kérdés az, hogy a 2011-ben elfogadott alaptörvény rendelkezései között van-e olyan mérvű ellentmondás, ami kihat a jogszabály közjogi érvényességére.

A Nemzeti hitvallás a következőképp fogalmaz: „Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.” Az alaptörvény egyrészről tehát érvénytelennek tekinti azt a közjogi szerződést, amelynek alapján sor kerülhetett egyáltalán az alkotmányozásra, másrészt azonban nem kerülheti meg azt, hogy az alkotmányozási folyamatot ne a „sztálinista” alkotmánnyal legitimálja, ezért az érvénytelenség a záró rendelkezésekben már a következő formulává „finomodik”: „Ezt az Alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény 19. § (3) bekezdés a) pontja és 24. § (3) bekezdése alapján fogadja el.”

A problémát legerősebben a Velencei Bizottság 2011. június 26-án kelt véleménye vetette fel, szerintük, ha jogi következménye van az 1949-es alkotmány érvénytelenné nyilvánításának, akkor ez jogi paradoxont idéz elő, hiszen ezzel a most alkotmányozó parlament is elveszti legitimitását. Épp ezért valószínűsíti, hogy inkább politikai deklarációról van szó, ami ettől még nem jelent kisebb ellentmondás, de a bizottság szerint az Alkotmánybíróság átvághatja ezt a gordiuszi csomót.

Ezzel a problémával magam is foglalkoztam (Hogyan? Népszabadság, 2012. október 26.), de nem tudom olyan könnyen elengedni a kérdést, mint az Ekint, amely a fenti elvtől (vagyis, hogy az alaptörvény közjogi érvényességétől vagy érvénytelenségétől függetlenül egy következő alkotmányozásnak be kell tartania az alaptörvénynek az alkotmányozásra vonatkozó szabályait) vezéreltetve próbál viszonylag megnyugtató megoldásra jutni. Az Ekint szerint az önmegsemmisítő kollíziónak két olvasta van, attól függően, ha belülről vagy kívülről tekintünk rá.

Belülről nézve az intézet is elismeri, hogy az elfogadás érvénytelen módon történt, ugyanakkor, „ha az elfogadás gesztusára kívülről tekintünk, akkor az elfogadás pillanatában az önmegsemmisítő szabály még nem létezett, de az alkotmányozás korábbi eljárási rendje az elfogadás pillanatáig hatályában fennállt”. Felveti, hivatkozni lehet arra is, hogy az ellentmondás forrása, a Nemzeti hitvallás nem normatív része az alaptörvénynek, pusztán politikai deklaráció. Az Ekint konzekvenciája az, hogy mindebből (pusztán) annyi következik, hogy az „alaptörvény a közjogi érvényességének vitatására is módot adó mértékben silány”. Szerintem jóval több.

(1) Az intézet az alaptörvény elfogadására koncentrált. Szerintem érdemes megnézni egy másik eseményt is, ez pedig a hatálybalépés, vagyis 2012. január 1-je. Az Ekintnek abban valóban igaza van, hogy az alaptörvény elfogadásának pillanatában (2011. április 18.) a korábbi alkotmány (s ezzel együtt az alkotmányozásra vonatkozó szabályrendszer) hatályban volt, egyszerűen szólva volt mi alapján alkotmányozni.

Ugyanakkor az elfogadással és ezzel az érvénytelenség kimondásával az alkotmány megkapta a 13., immáron végzetesnek bizonyuló sebét. Ezzel azt állítom, hogy az alkotmányozás legitimitásának nemcsak az új alaptörvény elfogadásakor, hanem annak hatálybalépésekor is fenn kellett állnia – mindez esetünkben korántsem volt meg. A hagymázas „fülkeforradalmi” álmok ellenére 2011-ben nem történt forradalmi alkotmányozás Magyarországon, vagyis az alkotmányra a még hatályban lévő (1949-es) alkotmány alapján kapott felhatalmazást az alkotmányozó, s e szabályok szerint kellett azt lefolytatnia. Ezt az alkotmányozó is tudta, ezért hivatkozott a záró rendelkezésekben a korábbi alkotmányra.

A gond ott van, hogy miként lehet az alkotmányozás folyamatát egy – az alkotmányozó saját bevallása szerint – érvénytelen (tehát nem is létező) alkotmány alapján lefolytatni? Szerintem sehogy, s itt van vitám az Ekinttel. Az alkotmányozás folyamatához éppúgy hozzátartozik az alaptörvény elfogadása, mint annak hatálybalépése. Úgy vélem, hogy 2011. december 31-én éjfélkor, amikor a két alkotmány között meg kellett volna hogy történjen a közjogi „átadás-átvétel”, korábbi alkotmányunk nem tudta ezt a transzfert megvalósítani, mégpedig azért, mert amikor az alaptörvénynek az 1949-es alkotmány legitimációs ugródeszkájáról elrugaszkodva hatályba kellett volna lépnie, a „sztálinista” alkotmány épp akkor bomlott atomjaira (ez persze nem a normál hatályvesztést jelenti).

(2) Arra az érvelésre, hogy a Nemzeti hitvallás normatív része az alaptörvénynek, egy ellenérvet hoznék, méghozzá az R) cikk (3) bekezdését, amely szerint „(a)z Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” Ebből az következik, hogy a preambulumnak kötelező jogi érvénye van, egyfajta értelmezési segédletként. A gond az, hogy az alaptörvény főszövegét ezúttal nem lehet „összhangba hozni” a Nemzeti hitvallással.

(3) Egy támadási felülete lehet még az érvelésemnek. Mégpedig az, hogy ha az alaptörvény az 1949-es és ténylegesen sztálinista alkotmány felett tör pálcát, lezárva véglegesen és szimbolikusan is a múltat. Vagyis, amikor már „nem volt sztálinista” az 1949-es, onnantól kezdve érvénytelen sem volt. Joggal véljük úgy, hogy ez a felettébb jóhiszemű értelmezés nem állja meg a helyét. A Nemzeti hitvallás így fogalmaz: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.”

A fentiek és ez utóbbi együttes értelmezéséből az következhet, hogy a rendszerváltás alkotmányos rendje nem a köztársaság kikiáltásával és az 1989-es alkotmánnyal kezdődött, azaz nem 1989. október 23-tól. De akkor mi történt 1989. október 23. és 1990. május 2. között? Az Ekint szerint „…az alaptörvény gyenge, vitatható vagy hiányzó legitimitása és legalitása fontos, de nem ügydöntő érv a köztársaság végleges alkotmánya elfogadása, a szöveg egészének, illetve egyes rendelkezéseinek alkotmányossága tekintetében”.

Szerintem nagyon is ügydöntő, hiszen nem engedhetjük meg, hogy a Fidesz–KDNP „mesterhármast” csinálva három alkotmányt is tönkretegyen: az 1989-est, amelynek „bőrét” 12 húsba vágó alkotmánymódosítással szögezte a falra; a 2011-es hús véti alaptörvényt, amelybe a közjogi érvénytelenség mérgét injekciózta, s a dózist az alkotmányellenes átmeneti rendelkezésekkel emelte meg; ebből következően ha egy jövőbeni alkotmányozás a mostani tehertétellel folyik majd (ahogyan azt az Ekint vázolta), fennáll a veszély, hogy sérül az új alkotmány legitimitása.

Az Ekint megfogalmazásában a „cél ugyanis nem egyszerűen az, hogy az alaptörvénynél sokkal erősebb legitimációval alkossuk meg a végleges köztársasági alkotmányt, hanem hogy az végül kikezdhetetlen eljárásban és tartalommal jöjjön létre”. Szerintem itt komoly ellentmondás van: ha ténylegesen „végleges” és „kikezdhetetlen” alkotmányt akarunk, akkor éppen annak legitimitását kell véresen komolyan venni: az alaptörvény bűnben foganása nem válhat „áteredő” bűnné, és nem fertőzheti meg a majdani köztársasági alkotmányt. Éppen ezért egy leendő alkotmányozónak, mielőtt belefog bármilyen közjogi aprómunkába, a fenti feszítő dilemmát kell orvosolnia, vagyis az alaptörvényt kell alkalmassá tenni egy új alkotmány elfogadására vagy éppen a módosításra.

A cikk megjelent a Népszabadság 2013. január 7-i számában.

A posztideológiák koráról szóló iratában Böcskei Balázs a következőképp fogalmaz: „Az »ideológiák végének« kora lejárt, de ahogy a globális gazdasági válság, úgy a NER után sem ugyanúgy térnek vissza majd a »jó öreg« ideológiák.” Kétségtelen, hogy sokszor és sokan temették már az ideológiákat, de kevesen tették ezt olyan vehemenciával és pőre percpolitikai ösztönökkel, mint a jelenlegi magyar miniszterelnök. Sőt, Orbán Viktor addig merészkedett, hogy a hagyományos konzervatív ideológiaellenességet kifordította a négy sarkából és pragmatikus politikai gépezetének fő üzemanyagává tette. Ellenpontozva mindezt, jelen irat felfogható egyfajta apologetikaként az ideológiák mellett. Továbbá fel kívánom hívni a baloldali-szociáldemokrata publikum figyelmét egyrészt arra, hogy öngyilkossággal ér fel nem komolyan venni a jobboldal által felidézett ideológiai apokalipszist, ugyanakkor – csatlakozva ezen a ponton az IDEA igazgatójához – ez korántsem jelenti azt, hogy engedhetjük az ideológiá(n)kat be-fagyni. Éppen ellenkezőleg a jobboldal által támasztott elvi-elméleti kihívásra a baloldal „ideológiavédelme” és totális ideológiai vérfrissítése lehet az egyik megoldás.

A vitairat megjelent az IDEA honlapján és a goLeft-en is.

Nem aratott osztatlan sikert az LMP és a 4K! Köztársasági minimum címmel írt alapvetése. Jobboldalon nyilván nem lesz mértékadó egy ilyen dokumentum, az azonban sokkal meglepőbb, hogy az ellenzék részéről a jótékony hallgatás vagy a csípőből tüzelő ellenszenv volt a reakció.

Abban a „minimumban” talán meg lehet állapodni, hogy szükség lehet egyfajta közmegegyezésre arról, hogy miként és mit kell majd reparálni a jogállam és a köztársaság 2010-es feldúlása után Magyarországon. Ez nyilván elsősorban azokra értendő, akik az elmúlt időszak politikájában találnak valami kivetnivalót. Az irányok kapcsán lehetséges és szükséges a vita, de abban talán egyetérthetünk, hogy szükség van valamilyen közös fundamentumra. Erre tett kísérletet korábban a Milla 12 pontjával (amit az Együtt 2014 mozgalom is elfogadott kiindulópontjának), és most az LMP, illetve a 4K! a Köztársasági minimummal. Utóbbi egyrészt teljesen hatástalan maradt, másrészt, aki foglalkozott is vele, azonnal nekiugrott. A Publius és Kapitalizmus blog szerzői egyaránt rámutattak a vélt vagy valós gyenge pontokra. Mindkét irat erősen kifogásolta a minimum terv azon célkitűzését, amely a képviseleti és közvetlen demokrácia emancipálására irányul. A Publius nem volt kibékülve a program baloldali jellegével (szociális jogállam), a Kapitalizmus blog szerzője pedig egy eklektikus gondolatmenet keretében összekapcsolta a két párt bírálatát a rendszerváltás utáni időszakkal, mondván, a széles jogkörű Alkotmánybírósággal, a több pilléren álló ombudsmani rendszerrel oda térnénk vissza, ahol a part szakad.

 Félreértés ne essék, természetesen nem azt állítom, hogy nem lehet egymást és az ilyen típusú kezdeményezéseket kritizálni – lehet és kell is. Csak olvasva a reakciókat, látva az utóéletet, néha tényleg igaznak bizonyul a tézis: a jogállam és a köztársaság híveit csak és kizárólag az Orbán-fóbia tartja egyben, egyébként megfojtanák egymást egy kanál vízben. Ahhoz, hogy ezt az önbeteljesítő jóslatot – ami pókhálóként tapadt meg az agyunkban – megcáfoljuk, álláspontom szerint két nagyon egyszerű kompromisszumot kell elfogadni. Ha tetszik, ez lehet a „minimum minimuma”.

 (1) Először is be kell látni, a 2010-től kibontakozó közjogi és politikai „dúvadság” oka nem az 1989-ben kialakított közjogi struktúra. Ez persze nem azt jelenti, hogy a rendszerváltó Alkotmányunk hibátlan lett volna, de azt nagyon is, hogy alkalmas volt a köztársaság és a demokrácia (igen, mind a kettő) működtetésére. Akkor mégis hogyan következhetett be a fülkeforradalom? – tehetnénk fel a kérdést. A köztársasági Alkotmány mégsem volt alkalmas arra, hogy megvédjen bennünket a többség zsarnokságától? Úgy érzem, elveiben alkalmas lett volna – persze arról lehet vitatkozni, hogy meg lehet-e jobban óvni az Alkotmány integritását, és a mostaninál is több garanciához (pl. a kétharmadnál nagyobb többség, esetleg népszavazás) kötjük módosítását. A hiba a praxisban volt, abban, hogy jött egy olyan politikai csoport, amely nem tisztelte sem az Alkotmányt, sem annak játékszabályait: ilyen körülmények között nehéz hatnia még egy gránitszilárdságú Alaptörvénynek is (megjegyzem, ez lehet majd a 2011-es húsvéti Alkotmány veszte is, de ez egy másik történet). Minderre jött egy súlyosabb faktor: a polgárok nem voltak érdekeltek alkotmányuk, alkotmányos értékeik megvédésében, s cinkos némaság övezte a közjogi rendszer felrobbantását. Minden minimumprogram-alkotónak és -kritizálónak el kell gondolkodnia ezen a paradoxonon: volt egy elvileg ütőképes alkotmányunk, ami gyakorlatban bukott meg. Persze itt lehet azzal érvelni, hogy a puding próbája az evés, és ami ténylegesen megbukott, az elveiben sohasem volt jó, de ilyen alapon kidobhatjuk azt az időszakot is az ablakon, amikor még működött a dolog.

(2) Mindebből következik a másik alaptézis: a jogállami és alkotmányos újjáépítésnek egyszerre kell támaszkodnia az 1989-es alkotmányozásra és egyszerre kell azt meghaladnia. Úgy gondolom, nem lehet visszatérni 1989-hez, viszont bűn nem tanulni belőle. A helyzet hasonló a rendszerváltás korabelihez: a „kerekasztal lovagjai” megpróbálták feléleszteni az egyetlen olyan hagyományréteget, amit használhatónak véltek, és ez volt az 1946. évi I. törvény, a „kisalkotmány”. A közjogi rendszer restaurátorinak pedig tálcán kínálja magát 1989 és az azt követő időszak, minden hibájával, gyarlóságával és persze minden ténylegesen működő gyakorlatával.

Az 1989-es Alkotmány tehát elveiben talán működőképes volt, de semmiképpen sem volt a politikai közösség, a „köz-társaság” alapokmánya. A 2011-es Alaptörvény utóbbit meg sem kísérlete, és még elvi működőképességben is alacsonyabb szintet üt meg. Ebből adódóan azt hiszem, a fő kihívás – és erre eddig semmilyen program, minimumtézis nem reflektált – kettős. Egyrészt ki kell alakítani az emberek egészséges közjogi érdeklődését, ki kell fejleszteni azt a közjogi immunrendszert, ami még egy jól megszövegezett alkotmány működéséhez is elengedhetetlen (az 1989-es Alkotmány e közjogi immunrendszer hiánya miatt bukott meg). Másrészt egyszerre kell konzervatívan és progresszíven hozzáfogni ahhoz, hogy végre elveiben és gyakorlatában is kialakítsunk egy működőképes közjogi konstrukciót, vagyis megalkossunk a „köz-társaság” Alkotmányát.

Az irat megjelent az IDEA blogján 2012. október 30-án.

„A közjog további jellemző vonása, hogy benne a közakarat az irányadó, és mert az állam érdekében áll fenn, gyakorlása közkötelesség.”

Nagy Ernő Magyarország közjoga (Államjog).

A nagy reményekkel indult 1989-es közjogi rendszerváltás lényegében 2011-re kifulladt, az építeni kezdett liberális jogállami paradigmáink manapság kezdenek használhatatlanná válni – legalábbis sokan szeretnék ezt elérni. Szomorúan konstatálhatjuk, 2012-ben két cselekedet együttes hatása járult hozzá ahhoz, hogy lényegében egy alkotmányellenes Alaptörvényünk van: egy „gondatlan alkotmányhasználat” és egy „szándékos alkotmányrongálás”. Hogy melyik a súlyosabb, azt mindenki maga döntse el! Tény, hogy amíg a baloldali-liberális politikai elit megpróbálta ki- és felépíteni az alkotmányosság és jogállamiság közjogi intézményrendszerét (persze a maga kis alkotmányos „stiklijeivel”), addig elmulasztotta figyelembe venni az intézmények mögötti emberi tényezőt, s az Alaptörvény elfogadása során keserűen döbbentünk rá, szinte senkinek sem fontos a jogállami alapértékek megőrzése. A Fidesz–KDNP (szándékosan nem jobboldalról vagy konzervatívokról írok, hiszen sokan maguk is az 1989-es köztársasági Alkotmány hívei) pedig – kihasználva ezt a „közjogi nihilizmust”, vagyis a „közkötelességeink” negligálását – lényegében egy év alatt tönkretette az 1989-es Alkotmányt és felépítette saját rendszerét, amit éppen olyan durván farigcsál, mint tette azt az orgyilkolt '89-essel. Közjogi életprogramjukban a következő genetikai kód található: amit beépítünk az alkotmányba, az pusztán ettől alkotmányos lesz. Az evolúció azonban idővel felül fogja írni ezt a hibás beidegződést, hiszen az alkotmány az eszköz, az alkotmányosság pedig az elérendő cél – a kormánypártok fordítva ülnek a közjogi lovon, nyilazni azonban tudnak, s ennek mi isszuk meg a levét! A „közjogi hátrafelé nyilazásnak” mára igen komoly következményei vannak: a már említett alkotmányellenes Alaptörvény, az ezt tetéző Átmeneti rendelkezések, a közjogi intézmények függetlenségének bedarálása és a szakmaiság helyett a pártlogika aranyszabállyá tétele. A helyzet változásért kiált, s ebben a baloldalnak is fontos szerepe lehet.

Közjogi immunrendszer

A baloldal legnagyobb felelőssége, hogy végre lépéseket tegyen az alkotmányosság, a közjogi kultúra hazai meggyökereztetése érdekében. A hazai baloldal mostani legerősebbjének, az MSZP-nek ebbéli hozzáállása azonban legalábbis kétarcú. A publikum számára kezdettől nyilvános Ajánlat Magyarországnak – Párbeszéd a nemzetért című anyagukban a fékek és ellensúlyok rendszerének helyreállítását, a hatalom ellenőrzésére képes jogállami intézményeket, az önkormányzatiság rehabilitálását, az értelmes közéleti párbeszéd megteremtését vizionálják (8–9 oldal). Erre jön a klasszikus ígéret: a szociális biztonsághoz való jog és az egyenlő munkáért járó egyenlő bér elvének alkotmányos rögzítése. Ezzel egyébként – azon túl, hogy a Fidesz–KDNP leváltása után édeskevés lesz – tulajdonképpen nincs is semmi baj. A nemrég nyilvánosságra került stratégiával azonban a párt megmutatta foga fehérjét, hiszen az anyag egyik fő tézise, hogy „[a] jogállamiság, demokráciával kapcsolatos ügyek sokkal kevésbé lényegesek”. Ezt követi a nehezen vitatható felismerés: „A potenciális szavazók, ha megkérdezzük őket, alapvetően elégedetlenek a Fidesz új Alaptörvényével és más, szimbolikus ügyekkel – ám egy kisebbségüket kivéve ezeket a kérdéseket nem tematizálják spontán. Ha arra kérjük, hogy sorolják fel a számukra lényeges szakpolitikai problémákat, az ideológiai, emberi jogi és szimbolikus ügyek rendre legutolsó helyen szerepelnek.”. Ezzel az MSZP azt a régi, a már említett gondatlan alkotmányhasználatból eredő attitűdöt élteti tovább, hogy az alkotmányosság, a jogállam szükséges bokréta a politikai programon, foglalkozunk vele, mert „kell”, mert „illik” – de semmi komoly. Ez a felfogás meg is állhatná a helyét, ha a rendszerváltás 20 évig tartó langyos paradigmájában élnénk, de nem most. Az Alaptörvénnyel és az Átmeneti rendelkezésekkel kialakult krízishelyzet új megoldásokat kíván: el kell végezni az állampolgárok közjogi immunrendszerének kialakítását, azt az aprómunkát, amit a gondatlan és kényelmes alkotmányhasználat közepette 20 évig halogattunk.

Lehet, hogy „a jogállamisággal, demokráciával kapcsolatos ügyek sokkal kevésbé lényegesek”, nem szabad azonban ebbe ilyen higgadtan beletörődni, ennek kell cselekvésre késztetnie a baloldalt. Meg kell végre értetni mindenkivel azt az alapvető realitást, hogy az alkotmányosság sárba tiprása miatt lehet visszamenőleg jogot alkotni, magánvagyont rekvirálni, embereket létbizonytalanságban taszítani, a bíróság helyett törvényhozással ítélkezni. A „titkos” stratégia máshol így fogalmaz: „A választók számára legfontosabb témák gazdasági jellegűek és az egyéni élethelyzethez kapcsolódnak (árak, tartozások, rezsi, stb.).” Kétségtelen, de azt is meg kell értetni az emberekkel, hogy az egyéni élethelyzetükre az alkotmányosság legalább akkora hatással van, mint a gazdaság. S ez a feladat jelenleg a baloldalra vár! A távlati cél pedig a magyar közjogi immunrendszer megerősítése, hogy az magától reagáljon a jövőbeni fülkeforradalmi kísérletekre.

Ha a baloldal nem ezeket tekinti feladatának, és folytatja a Fidesz–KDNP által elkezdett közjogi maszatolást, az állampolgárokat kisgyermeknek tekinti, és nem vezeti a „közkötelességek” gyakorlásának irányába, esetleg ismét elsüpped saját kényelmes gondatlanságába, akkor egyrészt „méltó” folytatója lesz az Alaptörvény rendszerének, másrészt ugyanúgy bukásra van ítélve, mint azok, akik megerőszakolták a jogállamot. Nagy tehát a baloldal felelőssége, hiszen vissza kell adnia az állampolgárok alkotmányosságba vetett bizalmát (sőt, kiépíteni a sosem volt bizalmat). Félő, hogy ha nem állítjuk meg a mostani lejtmenetet, akkor a politikai közösség pszichikumába ez az „elbaltázott közjog” (értsd: az erősebb kutya írja a törvényt, ami ab ovo csak azért van, hogy az erősebbet szolgálja) logika rögzül. Ha pedig ez így alakul, már nem lesz miért restaurálni a jogállamot – hiszen nem lesz, aki működtesse!

Az irat az IDEA oldalán jelent meg 2012. október 26-án.

Diagnózis: Magyarország alaptörvénye beteg, akut alkotmányellenességben szenved. Terápia: módosítás vagy új alkotmány elfogadása. Lehetséges mellékhatás: közjogi állóháború.

Az ellenzéki összefogás-diskurzus és az „olajfa-ültetési láz” közepette ismét felerősödnek a második Orbán-kormány leváltása esetén szükséges jogállami restaurációra irányuló igények. A változások szükséges irányaival többé-kevésbé tisztában van a demokratikus ellenzék. Legutóbb az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet (Ekint) fogalmazta meg ajánlatát a demokrácia híveinek. Az anyaggal egyetértve tett közzé nyilatkozatot Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke, aki két, egyre aktuálisabb kérdéssel fejelte meg a vitát. Egyrészt azzal, hogy hogyan kivitelezhető a jogállam helyreállításának programja, ha az Orbán-rezsimet leváltó kormánynak nem lesz kétharmados felhatalmazása. Másrészt, hogyan lesz az új (vagy helyreállított) közjogi konstrukció a „különböző politikai oldalak közös műve”, ha – ahogyan azt az Ekint javasolta – a demokratikus jogállam helyreállításából kizárjuk a Fideszt és vezetőit? E két „hogyanhoz” szeretnék hozzászólni.

Vitathatatlan, hogy a 2011-ben elfogadott alaptörvényt és az arra épülő közjogi rendszert igen súlyos, eljárási és tartalmi problémák terhelik. Ezek korrigálása valóban a mostani kormányzatot leváltó erő(k) elsődleges feladata! Ugyanakkor lesz még két, talán ennél is nehezebb kihívás: először is az, hogy visszaadja az emberek hitét abba, hogy a közügyek nem a mindenkori politika kapcarongya, amivel azt és úgy tesz, amit és ahogy éppen akar;másrészt ügyelni kell arra is, hogy a jogállam helyreállítása ne robbantson ki közjogi állóháborút. Mindez egyetlen dilemmában összegezhető: „lehet-e a jó cél érdekében rossz vagy legalábbis morálisan kétes eszközöket alkalmazni”. Vagyis lehet-e a Fidesz–KDNP által alkalmazott erőszakos eszközökhöz hasonló, ad absurdum még ezeknél is radikálisabb eszközökkel élni a jogállam helyreállítása végett? Bizonyára nem voltak ilyen skrupulusai az 1989-es alkotmányt szétbombázó jobboldalnak. Bevallom, magam is szimpatizálok a politikai realizmussal, sőt osztom azt a weberi tételt, hogy a politikában jóból nem csak jó, rosszból pedig nem csak rossz származhat, s ha valaki ezt nem fogja fel, akkor „politikailag kisgyermek” – de ilyen húsba vágó kérdéseknél azért elbizonytalanodom. Nem állítom azt, hogy az alaptörvény rendszerét leváltóknak nem lehet radikális eszközökkel élni és radikálisan gondolkodni az alaptörvényről, de azt igen, hogy ha így járnak el, akkor fel kell mérni annak minden következményét. Lényegében az alaptörvény elfogadása és az Eörsi Mátyás-féle, kétharmad nélkül elfogadott és népszavazással megerősített alkotmány víziója óta emésztgetjük ezt a problémát. Megoldást még nem találtunk, ezért is merült fel ismét a „hogyan?” dilemmája. (Az alábbi gondolatmenet a nyugalom megzavarására alkalmas gondolatokat tartalmaz.)

Mit kezdjünk egy olyan alkotmánnyal, ami nincs is?

Álláspontom szerint – ami egyszerre lehet fegyvertény és pokolgép is az alaptörvényt leváltani szándékozók kezében – a jelenleg hatályos alaptörvényt nem feltétlenül szükséges leváltani! Mégpedig azért nem, mert valójában nem is létezik! Mielőtt gyengeelméjűséggel vádolnának, érdemes utalni arra, hogy a kormányzó erők az alkotmányozás során elkövettek egy végletes hibát. Önhittségükben, hogy leszámolnak az 1989-es alkot mánnyal és az egész rendszerváltás utáni közjogi és politikai élettel, a következőt foglalták az alaptörvény nemzeti hitvallásába: „Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.” Ugyanakkor nem kerülhették meg azt a fontos körülményt, hogy a 2010-ben megválasztott parlament alkotmányozásához szükség van közjogi felhatalmazásra, s éppen ezért az alaptörvény zárórendelkezése már a következőre hivatkozik: „Ezt az Alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény 19. § (3) bekezdés a) pontja és 24. § (3) bekezdése alapján fogadja el.” Hogy lehet egy olyan alkotmány alapján alkotmányozni, aminek az érvényességét épp az előbb tagadtuk meg? Ezzel a kormányzó pártok a saját alaptörvényüket törték derékba, amelynek elfogadása így alkotmányellenes körülmények között történt. Jogászi csűréscsavarással ugyan ki lehet hozni a dologból, hogy az alkotmányozó szűken értette az érvénytelenné nyilvánítást, és csak az 1949-es alkotmány kommunista korszakára gondolt, azaz 1989. október 23-a után lényegében érvényes az alkotmány, így van jogalapja az alkotmányozásnak. Ha ezt így gondoljuk, akkor bogarásszunk még a preambulumban: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének vissza álltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.” Nem nagyon lehet találni épeszű magyarázatot arra, hogy 1989. október 23-a és 1990. május 2-a között mi történhetett az alkotmánnyal, ami hirtelen érvényessé tette.

Mi következik mindebből? Az biztosan nem, hogy a leendő kormányváltó erők ölbe tett kézzel ülhetnek, és azzal várhatják az új ciklust, hogy van egy közjogi szempontból érvénytelen, nem létező alaptörvényünk. Ha ezt a gondolatot következetesen végigvinnénk, 2012. január elseje után lényegében nem nagyon lehetne érvényes közjogi aktust találni hazánkban, s a magánjogi ügyletekkel is problémák adódnának, sőt maga a 2014-es választás sem lenne érvényes, és az új parlament képviselői egy nem létező alaptörvényre tennének esküt. Egyszóval a fenti maradjon csak gondolatkísérlet! Akkor mi haszna? Nagyon is sok: a 2011-es húsvéti alkotmány és maga az alkotmányozás folyamata s benne az önhittségen alapuló közjogi baki mementóként, élő példaként kell hogy lebegjen minden jövőbeli politikus, alkotmányozó előtt. Az alaptörvény elvi érvénytelensége, alkotmányellenessége tehát akként válhat fegyverténnyé a jövő alkotmányozói kezében, ha a valódi közérdek és a közcélok mentén alkotmányoznak, s nem pedig a közérdek köntösébe bújtatott percpolitikai magánérdekek mentén. Remélhető haszon lehet továbbá, hogy a 2014-es parlament jobboldali-konzervatív tagjai is megértik majd, hogy az alaptörvény nem funkcionálhat egy ilyen alattomos bombával, és szembemennek azzal az esztelen szándékkal, amely ilyen alkotmányt alkotott egykor. Mindez tehát közelebb vihet jobboldalit, baloldalit, konzervatívot, progresszívet, liberálist, zöldet ahhoz, hogy egy alkotmány ténylegesen közös konstrukció kell hogy legyen!

Mi lesz, ha ez a felismerés nem következik be, és a 2014-es választások után nem sikerül korrigálni az alaptörvényt, vagy pedig (akár csak az alkotmánykorrekcióra összeállt) kétharmad hiányában a kormányzó erők erőszakkal változtatják meg a közjogi alapszerkezetet? Egyrészt beigazolódik az MSZP stratégiai iratának jóslata: az állampolgárok számára valóban nem fontos a demokrácia ügye. Másrészt közjogi és politikai állóháború alakulhat ki, és belefulladunk saját illegitim közjogi rendszerünk mocsarába, ahol már az sem fog számítani, hogy ki követte el az ősbűnt.

A cikk megjelent a Népszabadság 2012. október 26-i számában.

A posztideológiák koráról szóló iratában Böcskei Balázs (Népszabadság, 2012. július 27.) a következőképp fogalmaz: „Az »ideológiák végének« kora lejárt, de ahogy a globális gazdasági válság, úgy a NER után sem ugyanúgy térnek vissza majd a »jó öreg« ideológiák”. Sokszor és sokan temették már az ideológiákat, de kevesen tették ezt olyan vehemenciával és pőre percpolitikai ösztönökkel, mint a jelenlegi magyar miniszterelnök és holdudvara.

A miniszterelnök által meghirdetett ideológiaellenesség nem azonosítható a klasszikus (Burke- és Oakeshott-féle) konzervatív felfogással, amely szerint a konzervativizmus nem ideológia, hanem annak ellentéte, olyan magától értetődő életfelfogás, mint a levegővétel. Az egyik fő különbség az orbáni és a klasszikus ideológiaellenesség között az, hogy míg az utóbbi nem akarja az ideológiaellenesség örve alatt bedarálni a versenytárs felfogásokat, addig ez az előbbinek a lét eleme.A másik – egyben a Fidesz páratlanul sikeres karrierjét magyarázó – fontos különbséget éppen Orbán Viktor fejtette ki még 2007-ben a Manager Magazinban: „Az én politikám vezérfonala úgy összegezhető: valóság ideológia nélkül… Mint minden széles szövetség esetében, a Fidesz esetében is az a jellemző, hogy nem ideológia tartja össze, hanem közös célok.

Életvitelükben és értékrendjükben különböző emberek is képesek a Fideszben, a Fidesz győzelméért dolgozni, mert közös célok fogják őket össze. Nem egyetlen, koherens elvrendszer, ideológia alapján felépített szervezet, amely egy pont után már nem tud tovább terjeszkedni. Nincs ilyen határpontja, ezért támogatottságának sincs előre meghatározható maximális mértéke”.Ebből megállapítható egyrészt az, hogy Orbán Viktor ideológiaellenessége nem éppen új keletű, másrészt az is, hogy az ideológiáktól nem csupán azért ódzkodik, mert gyengítik a politikai közösség hatékony irányítását és cselekvését, hanem azért is, mert így jobban biztosítható a Fidesz terjeszkedése. Ebben az értelemben az ideológia tehát egy fojtogató béklyó az adott politikai közösség nyakán, amely behatárolja a támogatottság növekedési potenciálját. Vagyis az Orbán Viktor által elképzelt nemzeti centrum legfőbb ideológiája éppen az, hogy nincs neki, méghozzá szavazatmaximalizálási szempontok miatt.Ez a stratégia 2010-re be is érett, s amíg a centrális politikai erőtér ízlelgetésével voltunk elfoglalva, igen kevéssé reflektáltunk arra, hogy a centrális erőtér közepén csücsülő nemzeti közép bizony nem fog holmi ideológiai vitákkal bíbelődni, hanem az általa tételezett józan ész nevében folyamatosan cselekszik majd. Az elmúlt két év politikai credóját a miniszterelnök a következőképp fogalmazta meg 2010. július 22-i napirend előtti felszólalásában: „…a múlt századi ideológiák csődöt mondtak. Voltaképpen az egész ideológiai keret, amely a XX. század első felében kialakult, és meghatározóvá vált az európai országokban, a század végére egyszerűen kifulladt… azok az országok tudják megoldani a gondokat, azok tudják kezelni a feszültségeket, amelyekben létrejött a társadalmi-politikai paletta közepe táján egy nagy és erős közösség, amely képes volt félretenni a korábban megszokott – mondjuk úgy – XX. századi ideológiai vitákat, szempontokat, és képes volt a józan ész nevében megegyezésre jutni a kivezető út irányairól és egy közös jövőképről”.

Az ideológiák trónfosztása azonban nem lehetett tartós, s egészen nyilvánvaló volt, hogy az ideológiát helyettesíteni kellett valamivel. Erre a kormányzás egyik boszorkánykonyhája, a Századvég kínált receptet röviddel a kormányváltás után: „Az ideológiák halála azonban nem jelenti, hogy a kormányzatnak nincs politikai filozófiája. Mert a régi útjelzők, a régi magyarázatok érvénytelenné válásával új koordináta-rendszerre van szükség, amely újraírja az igazodási pontokat. A Nemzeti Együttműködés Rendszere Orbán Viktor hite szerint lehet ez az új koordinátarendszer”.Vagyis az ideológiák cégérét Orbán Viktor és csapata úgy festette át, hogy amíg az ideológiák (meg merem kockáztatni, maga a konzervativizmus is) belerokkannak, addig egyedüliként a nemzeti centrum politikai filozófiája (a NER koordináta-rendszere) marad talpon. Ez az akut tettközpontúságban szenvedő, ideológiaellenes attitűd korántsem maradt meg a politikai szónoklatok szintjén, hiszen erre fűzhető fel a fülkeforradalom, a szabadságharcos retorika, a politikai ellenfelek véleményének totális ignorálása, az alkotmányozás gyorsvonata, az egészségügy és az oktatás szakmai racionalitás nélküli átalakítása.A baloldali ideológia számára pedig akár végzetes is lehet az a tendencia, amit az alaptörvény indított el, hiszen példátlan módon dönt a jó és rossz, az értékes és értéktelen dilemmáit illetően, sőt vindikálja magának a jogot, hogy bírósági tárgyalás nélkül döntsön a bűnösség kérdésében. Ugyanis az alaptörvény az MSZMP hosszasan részletezett bűneit az alaptörvény Átmeneti rendelkezéseiben az MSZP-re „örökíti”. Ezzel ténylegesen is megkezdődött a stratégiai ideológiaellenesség napi gyakorlattá transzformálása, amelyet olyan megnyilvánulások fokoznak, hogy szégyen egy demokratikusan megválasztott parlamenti erő részvétele az Országgyűlésben.Annak érdekében, hogy a hazai szociáldemokrácia összeszedje magát, több kihívásra is reagálnia kell, hiszen mostani állapotában csupán egy faktor az eddig vázolt ideológiaellenes hangulatkeltés. Minderre egy három elemből álló stratégiát (ezt nevezem ideológiai párbajképességnek) javaslok: a stratégiai ideológiaellenességre – amely a jobboldal egyik legnagyobb fegyvere – radikális ideológiavédelemmel kell reagálni; a kialakuló politikaellenes attitűdöt mihamarabb oldani és enyhíteni kell; végül a baloldalnak meg kell mutatnia, hogy ideológiaszinten, és persze a konzervatívok számára „hazai pályának” tekinthető politikai filozófia szintjén is versenyképes.

(I) A radikális ideológiavédelem nem jelent mást, mint a stratégiai ideológiaellenesség ellenpontozását. A „radikális” jelző itt nem a szélsőbaloldali gyökerek felkutatására utal, csupán azt jelenti, hogy karakteres arcélt kell adni a baloldali politikának, vállalni kell a „nehéz ügyeket” is. Meg kell találni azokat a történeket, amelyeket a baloldal magához von és minden körülmények között képvisel, akár parlamenten belül, akár azon kívül.(1) Az ideológiavédelem magában foglalja annak cáfolását és bebizonyítását, hogy a viták a tettek halálát jelentik. A társadalmi és a politikai vitakultúrát fejleszteni kell, és végre be kell vonni mindebbe a választókat.(2) A baloldalnak meg kell barátkoznia a jobboldal hatékonyság-központú („a tett halála az okoskodás”) felfogásával, de meg kell találnia a tett- és vitaközpontúság egyensúlyát: egyiket sem szabad feláldozni a másik oltárán. A baloldalnak tanulnia kell múltbeli hibáiból, hiszen jogos az a jobboldali kritika, hogy a vitákat gyakran a valódi cselekvési szándék hiányának leplezésére használta.(3) Be kell bizonyítania azt is, hogy a „nemzeti centrum” vagy „centrális erőtér” valójában nem az egész politikai közösség, hanem a behódolók érdekeit szolgálja, a rendszeren kívül maradás pedig egyenlő a modern Taigetosszal.(4) Rá kell ébreszteni az embereket, hogy az orbáni ideológiaellenesség nem több máznál.(5) Végül, a baloldalnak felelőssége van abban is, hogy képes legyen olyan ideológiakonstrukcióban gondolkodni, amely nem csupán a megosztottságon és az állandó harcon alapul (így például rendeznie kell a viszonyát a nemzettel, a vallással – de ez már átvezet a harmadik mozzanathoz).

(II) Az antipolitikai attitűd oldása alatt azt értem, hogy a magyar baloldal elemi érdeke a politikaellenes hangulat mérséklése. Fontos hangsúlyozni, hogy a) ez nem jelenti a civil kezdeményezésekkel való szembehelyezkedést, a civilek politikamegújító tevékenységének elutasítását, hiszen ebben óriási kreatív energiák rejlenek. Továbbá b) el kell fogadni azt is, hogy ez a politikaellenes attitűd, a bizonytalanok és kiábrándultak aránya bizonyos szempontból természetes dolog. A modern politikacsinálásból ugyanakkor nem lehet kiküszöbölni a hivatásos politikusokat. A hazai baloldalnak tehát arra kell törekednie, hogy mihamarabb megértse a civilek egyre hangosabb és elégedetlenebb szavát, s a kritikák mentén megkísérelje visszavezetni a politikát „normál” állapotába.

(III) A baloldalnak végül át kell esnie egy komoly ideológiai vérfrissítésen, amelynek alapjait Böcskei Balázs már vázolta idézett cikkében: fel kell éleszteni a legjobb hagyományokat az elméleti önkritikára való képesség területén; felül kell vizsgálni a korábbi lineáris modernizációs paradigmát; jobboldali és ökopolitikai mintára nyitottnak kell lenni az Európa- és globalizációkritikára. A baloldalnak ki kell dolgoznia saját „történetét”, amely egyszerre jelenti, hogy szembenézett múltjával és vannak történelmi hagyományai, van narratívája a jelenről és stratégiája a jövőre nézve. Csupa olyan területen kell tehát előrelépni, ahol jelenleg a jobboldal előrébb tart.

A cikk megjelent a Népszabadság 2012. szeptember 1-jei számában.

Örömmel tettem eleget a felkérésnek, hogy hozzászólást írjak az IDEA kiváló vitaindítójához, amely a francia agytrösztök világáról és annak magyar tanulságairól szól. Annál is inkább, mert úgy gondolom – talán provokatív módon –, hogy az agytrösztöknek (különösen egy speciális „állatfajtájuknak”) komoly szerepe lehet foszladozó politikai kultúránk megstoppolásában és közéletünk felpezsdítésében – ez kétségtelenül részben „politikai” szerepvállalás. Megengedheti-e ezt egy magára valamit is adó agytröszt? Szerintem igen, s itt szállok részben vitába az IDEA-val.

A bejegyzés az IDEA honlapján jelent meg.