goLeft

Az elmúlt másfél évben egy hallatlanul veszélyes tendencia bontakozott ki: a Fidesz–KDNP feláldozta az 1989-es alkotmányt az alaptörvény oltárán, most pedig arra készül, hogy magát az alaptörvényt áldozza fel a percpolitika oltárán.

Kevesen figyeltek fel arra a roppant érdekes, ugyanakkor legalább ennyire szomorú tényre, hogy a 2010-es kormányváltás óta a Fidesz–KDNP nem egy, hanem egyenesen két alkotmányt is „előállított”. Nyilván mindenki számára ismert a 2012. január 1-jével hatályba lépő alaptörvény, ám ennek megalkotásához (egyfajta előfeltételként) az is szükséges volt, hogy a kormánypártok a saját képükre és hasonlatosságukra formálják az 1989-es, még hatályban lévő alkotmányt: 2010-ben 9, 2011-ben (eddig) 3 alkotmánymódosítás jelezte ezt. Így került sor az Alkotmánybíróság jogköreinek korlátozására, a testület tagjait jelölő bizottság átalakítására, vagy azokra az elegáns megoldásokra, amelyek a korengedményes és korkedvezményes nyugdíjak elvételét, megadóztatását, továbbá az önkormányzati tulajdon államosítását megalapozták. A Fidesz–KDNP azonban ennél magasztosabb célokra is fel/kihasználta a lélegeztetőgépen sínylődő alkotmányt: Baka Andrást, a Legfelsőbb Bíróság elnökét (az új bírósági törvény mellett) többek között a legutóbbi alkotmánymódosítással sikerült kigolyózni. A kormányzó erők tehát gigászi jogalkotó munkával mindjárt két alkotmányt is adtak a népnek: a sajátjukat, ami a hosszú távú politikai céljaikat szolgálja, és egy olyat (a hatályos módosítgatásával), amit a percpolitikának rendeltek alá. Tézisemet minden bizonnyal alátámasztja az, hogy a még kevesebb mint két hétig hatályban lévő alkotmányról teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy egy új konstitúció, hiszen az 1989-es alkotmányunknak sem a szövege, sem pedig annak szellemisége nem engedte volna meg a fenti közjogi és etikai vargabetűket – talán épp ezért kell kimúlnia.

Úgy tűnik, hogy a Fidesz–KDNP a „kettős alkotmányozás” technikáját továbbviszi és minden bizonnyal tökélyre is fejleszti, hiszen azokat a kényes kérdéseket, amelyeket nem akartak vagy nem mertek az alaptörvény szövegébe beleírni, most Magyarország Alaptörvényének Átmeneti Rendelkezései fedőnév alatt kívánják elfogadtatni. Ennek kapcsán három szempontot vetnék fel. Először is világosan kell látni, hogy az átmeneti rendelkezések korántsem átmenetiek, hiszen az alaptörvény részét képezik, vagyis ez lehet majd az alaptörvény első kiegészítése. Ez pedig igen komoly legitimációs kérdéseket vet fel, hiszen „átmeneti” köntösbe bújtat olyan kérdéseket, amelyeket az alkotmányozás során kellett volna felvetni. Másodszor a törvényjavaslat jelenlegi formájában egy olyan mutáns, amelynek domináns célja nem a két alkotmány közötti átmenet, hanem aktuálpolitikai kérdések „megnyugtató” rendezése. Az átmeneti rendelkezések tehát tele vannak rendszeridegen elemekkel.

A törvényjavaslat első része nemes egyszerűséggel a kommunista diktatúrából a demokráciába való átmenetről szól. Ebben megállapítva az MSZMP felelősségét nagyon súlyos kérdésekben, továbbá kijelentve, hogy a jogutód MSZP osztozik mindazon felelősségben, mellyel az állampárt terhelhető. Ezzel csupán két gond van: e tételek nem alkotmányba valók (amint láttuk az átmeneti rendelkezések az alaptörvény részét képezik), és megint ott vagyunk, ahol a part szakad, hiszen ennek elfogadásával a jogalkotó – csakúgy, mint a semmisségi törvény estén – ismét elvonja a bíróság hatáskörét, súlyosan sértve ezzel annak autonómiáját. Már csak hab a tortán, hogy a törvényjavaslat azt is kimondaná, hogy amíg az államadósság a GDP felét meghaladja (tehát belátható ideig) és az Alkotmánybíróság vagy az Európai Unió Bírósága olyan döntést hoz, amelyből előre nem tervezett fizetési kötelezettsége támad az államnak, akkor „a közös szükségletek fedezéséhez való hozzájárulást kell megállapítani” (tehát ismét az adófizetőkön csattan az ostor). S a legújabb gyöngyszem értelmében az alkotmányügyi bizottság olyan módosítót terjesztett be, hogy az átmeneti rendelkezések mondják ki azt is, hogy a Magyar Nemzeti Bank és a pénzügyi közvetítőrendszer felügyeletét ellátó szerv (jelenleg a PSZÁF) a rájuk vonatkozó sarkalatos törvényekben összevonhatók. Ennek nyilván nincs más célja, mint hogy az MNB jelenlegi elnökét, Simor Andrást a leendő szervezet alelnökeként helyezzék parkolópályára.

Mindennek alapján talán láthatjuk, hogy súlyos problémák merülnek fel mind a hatályos alkotmány „hidegre tétele”, mind pedig az alkotmányozás utómunkálatai kapcsán. Remélem, hogy ha a kormánypártok nem is, de legalább a széles publikum belátja, hogy e „kettős alkotmányozás” hallatlanul veszélyes. Az átmeneti rendelkezések olyan aknákat visznek alkotmányos szintre, amelyek felrobbanthatják az alaptörvényt. Ezen a ponton talán azt mondhatnánk, hogy ez így is van jól, egyék meg, amit főztek. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, hiszen az alaptörvény kudarcának az elszenvedői nem csupán az alkotmányozók lesznek, hanem mi magunk is.

A cikk megjelent a Népszabadság 2011. december 19-i számában.

„Az Alaptörvényt meghozták, s rendelkezései immár kikerültek megalkotói kizárólagos alakító és rendelkező hatalma alól. Az egész új alkotmány élete már egy sokkal tágabb és összetettebb erőtérben fog folyni: az alkotmányos kultúra alakítja értelmét és érvényesülését, miközben maga is az Alaptörvény része lesz. Most tehát az a feladatunk, hogy ez a kultúra bizonyítsa erejét, és a folyamatosság alapján fejlődjön tovább.”

(Sólyom László: Előszó Az új Alaptörvény keletkezés és gyakorlati következményei című kötethez)[1]

Fő állításom az, hogy Orbán Viktor második kormányzása nem csupán (és nem elsősorban) pártpolitikai kihívást támaszt az azt ellenzőknek. Amellett érvelek ugyanis, hogy a több mint egy éve hatalom lévő politikai-gazdasági erőtér sokkal inkább a rendszerváltás előtti (ha tetszik: történelmi) alapokon álló és 1989 után kiteljesedett (nevezzük így: alkotmányos alapú) jogi kultúra [2] számára jelent igazi kihívást, hogy azt ne mondjam veszélyt. Ahhoz, hogy fogalmunk legyen e veszélyről, először is körvonalazni kell azt a jogi paradigmát, aminek ellensúlyozására létrejött az új (eszközszemléletű) jogi gondolkodás, másrészt szükséges megemlékezni utóbbi alapelemeiről. Mindez azért fontos, mert a hazai jogász-társadalom jó része (bízzunk benne, hogy nem ok nélkül) akként gondolkodik, hogy kreatív jogértelmezéssel korrigálni lehet az új jogfelfogás törvényhozási „termékeit” (köztük magát az Alaptörvényt).

Alkotmányosság-központú jogi kultúra

„Jogásznemzet a magyar” – szokták mondogatni. S ebben a kissé poros fordulatban sok minden benne van: pereskedési hajlamunk, a jogászok szakmai elitizmusa és persze a jogi kultúránk évszázadok által kiformált és kikínlódott rendszere. Ez a jogi kultúra fontos szerepet játszott a rendszerváltás véghezvitelében, hiszen az akkori programalkotók, rendszerváltók nagy része – a Kerekasztal bármelyik oldalán is álltak – konyított valamicskét a joghoz. Nem véletlenül mondhatta azt Nyers Rezső, hogy aszinkronitás alakult ki a jogi munka és a politikai rendezés között, hiszen jogi szempontból sokkal kidolgozottabb volt az alkotmányos fordulat, mint politikai oldalról. (Az már más kérdés, hogy a rendszerváltás sokat emlegetett elit- és paktumjellegét – s az ezt követő fájdalmas kiábrándulást – is éppen ez a jogi, jogászi dominancia okozata. Talán ezért van némi kétségem afelől, hogy az eddigi jogi kultúránk olyan erős és kifinomult, mint ahogyan azt sok jogász tudni véli.) 1989 után ez a jogi kultúra – amely egyfajta „referenciamunkának” tekintette a rendszerváltást – szabad folyást kapott, levezényelve a jogrendszer teljes átalakítását, csatlakozását a nyugati szisztémákhoz és szervezetekhez. Jogi kultúránk és az azt (elsősorban) megtestesítő jogászság tehát büszkén tekintett a rendszerváltás vívmányaira, kialakítva azokból saját alaptételeit. Sólyom László szerint az egyik ilyen legfontosabb „dogma” a következő volt: „Attól a húsz évvel ezelőtti naptól ugyanis, amelyet az Alaptörvény is ’hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének’ tekint, ennek az alkotmányos rendnek és kultúrának alaptétele volt, hogy mindenfajta politikai célkitűzés kizárólag az alkotmány keretén belül valósítható meg, s a körülmények rendkívülisége miatt sem lehet ez alól kivételt tenni. Éppen ez demonstrálta az új rendszer különbségét, sőt szembenállását a régi renddel, amely a jogot és az alkotmányt a politikai célok puszta eszközeként kezelte.” 1989 és az azt követő évek legfontosabb paradigmája tehát az alkotmányosság kereteihez való igen szilárd kötődés, továbbá az Alkotmánybíróság értelmezésinek és az általa kiformált jognak a tiszteletben tartása – persze azzal, hogy a taláros testület sem tévedhetetlen és a közjogászok állandó kritikájának, javaslatinak homlokterében működik.

A jog mint puszta eszköz

Ezt az alkotmányosság-alapú kultúrát éri folyamatos kihívás (és támadás) a 2010-es választások óta. A korábbi konszenzusok tehát felrúgásra kerültek és egy újfajta jogfelfogás kezd intézményesedni, melynek alapja a jog eszköz-alapú felfogásában keresendő, s hátterében pedig ott áll a Fidesz-kormányzat (vélt vagy valós) hatékonyság- és erőközpontú gondolkodásmódja (Stratégiák a baloldali kormányzásért, ÉS, 2011/29. júl. 22.). Mindennek lényege az, hogy a jog nem más, mint egy igen hatékony eszköze a kormányzásnak, méghozzá olyan módon, hogy a jogalkotás egyfajta „végrehajtássá” domesztikálódva primer politikai érdekeket cikkelyez be. „Miért eddig nem ez történt?” – kérdezhetnénk joggal, hiszen szinte minden jogalkotási döntés felett valamilyen módon a politikum diszponál és a jog eszközszerepe kétségtelen. Természetesen, ugyanakkor voltak biztos határok, amelyeket egészen egyszerűen a fenti, talán idejétmúlt, alkotmányosság-központú jogfelfogásban kell keresni. Ezek a határok – néha megengedő jelleggel, máskor igen szigorúan – kordában tartották a politikai döntések jogszabályi reinkarnációját: a joguralom volt elsődleges, s nem pedig a politika uralma. Az alábbiakban két – nagyon is jól ismert és igen súlyos – példán keresztül mutatom be, hogy miként futtatta zátonyra az alkotmányosság-központú jogfelfogás hajóját az eszközfétis. Hangsúlyozom egyúttal, hogy ezek csupán az alkotmányosság-alapú jogfelfogás szempontjából nevezhetők törésnek, az eszközszemléletben viszont nagyon is logikus lépések.

(Az Alkotmánybíróság jogköreinek korlátozása.) Az egyik első és legfontosabb törés az Alkotmánybíróság jogköreinek csonkítását elvégző 2010. évi CXIX. törvény és az azt fenntartó Alaptörvény volt. A korábbi jogfelfogás egyértelmű sutba dobását jelezte nem csupán a módosítás tartalma, hanem annak formája is: a jogalkotó nem tűr meg ellenmondást és ezért képes háborúzni is más hatalmi ágakkal. Sólyom László szerint „gyógyíthatatlan seb” keletkezett ezáltal az új Alaptörvényen, amely az egész rendszer alkotmányosnak minősítését elvi alapon teszi kérdésessé. Hozzáfűzi: „Súlyos állítás, hogy az Alaptörvény kikényszeríthetőségének korlátozásával az új alkotmány lett csonka… A minősítés alapja azonban nem pusztán az alkotmányszöveg, hanem az ország mélyen begyökerezett alkotmányos kultúrájának egésze… Nálunk azonban az alkotmány kikényszerítésének kizárása bizonyos területekről éppen az alkotmányos kultúránkkal áll szöges ellentétben.” Az AB jogkörkorlátozása bár pro forma nem volt alkotmányellenes lépés [amint azt az AB is megállapította a 61/2011. (VII. 13.) AB-határozatában], de az eddigi (s nem csupán a rendszerváltás utáni) jogi kultúránkra mindenképp elemi csapást mért és a legkevésbé sem következett abból. A visszás helyzetet maga az AB is érzékelte és a nagyüzemű, pusztán politikai indíttatású alkotmánymódosításokat a következőképp kritizálta a hivatkozott határozatban: „… bár az országgyűlési képviselők által benyújtott alkotmánymódosítások az Alkotmányban lefektetett eljárási követelményeknek megfelelnek… a demokratikus jogállamiság követelményét nyilvánvalóan nem elégítik ki teljes mértékben.”

(Semmiségi törvény.) A földrengés azonban nem állt meg itt, s a jogkörkorlátozás epicentruma körül újabb repedések bontakozta ki. Az egyik legdurvább megoldást a 2006 őszi tömegoszlatásokkal összefüggő elítélések orvoslásáról szóló 2011. évi XVI. törvény hozta, amely nemes egyszerűséggel porlasztotta szét egy másik hatalmi ág, a bíróság Alkotmány-adta autonómiáját. A jogszabály meghatározza azokat az eseteket, hogy mikor tekintendő egy bírósági ítélet a törvény erejénél fogva semmisnek, s mikor van mérlegelési joga a bíróságnak. Itt nagyon is jól megmutatkozik az eszközszemlélet egyik legfontosabb tulajdonsága: a jogalkotó hatalom globálisan és végérvényesen kíván rendezni bizonyos dolgokat, s a legtermészetesebbnek veszi, hogy a gyermeket is kiönti a fürdővízzel együtt (egyébként hasonló logika húzódik meg a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosításának módja mögött is).

Egy lehetőség

A hazai jogászság, de még a közügyek iránt érdeklődők többsége (nagyjából azok, akik a „régi” jogi kultúra hordozói is egyben) érzik a fenti jelenségek húsbavágó következményeit. Éppen ezért a jogász szakmában van egy várakozás és egy elvárás az új Alaptörvény kapcsán: mivel a megalkotásból nagyrészt kihagyták őket, ezért a törvény minél jobb, tartalmasabb, a jogalkotó hibáit kiküszöbölő értelmezését kívánják adni (de ez igaz egyébként bármilyen más törvényre is). Ahogyan a már idézett Sólyom László írja: „Az Alaptörvényt meghozták, s rendelkezései immár kikerültek megalkotói kizárólagos alakító és rendelkező hatalma alól.” Sőt a volt köztársasági elnök tovább is megy, egyenesen azt állítja, hogy ha a sarkalatos jogalkotás során olyan kétharmados törvényt (pl. egy egykulcsos alapú adóalkotmányt – ez már az én példám) fogad el a parlament, amely a mindenkori kormányzati cselekvést megbénítja és a szabály alkotmányos szempontból lényegtelen, akkor azt egyszerű többséggel elfogadott törvénnyel felül lehet írni.[3] „Bár az Alkotmánybíróság egy későbbi, formalista periódusában ezzel szemben egy kétharmados törvény bármely módosításához minősített többséget követelt meg, nincs akadálya a helyes értelmezéshez való visszatérésnek – sőt az Alaptörvény helyes értelmezése is ezt követeli meg. Ugyanis ez van összhangban a parlamentáris kormányzással, amely az új Alaptörvény szerint is Magyarország államszervezetének lényege.” – teszi hozzá Sólyom László. Mit látunk tehát? Azt, hogy az alkotmányosság-szemléletű jogi kultúra megpróbál igényt formálni a dominanciára. Kérdés, hogy sikerrel teheti-e ezt?

Kétségek

Végtére is két alapvető dilemmát mutatok be, amelyek így vagy úgy, de feloldásra kerülnek az elkövetkezendő években. Az első alapja az elfogultsággal teli kétség az alkotmányossági szemlélet irányában, a másodiké pedig az egészséges bizalmatlanság a regnáló hatalom jogfelfogásával szemben.

(Zárványgondolkodás.) Fentebb már utaltam rá, hogy az előbbi jogfelfogást a hazai jogász szakma egyfajta sikertörténetként és természetes közegként kezelte a legutóbbi időkig. A gond ott van, hogy e jogi gondolkodásmód megragadt egy bizonyos körben, s nem lett a társadalom sajátja, ez a folyamat párhuzamos volt azzal a jelenséggel, hogy maga az 1989-es Alkotmány sem „szivárgott le” a társadalom mélyrétegeibe, egyfajta közjogi-politikai zárvánnyá vált. Így bár kétségtelen, hogy Sólyom Lászlónak valóban igaza van abban, hogy van egy láthatatlan, történelmi alapokon álló közjogi konszenzus és filozófia, amelyet a jogászok sikerrel gondoztak az elmúlt húsz évben, de az is kétségtelen, hogy nem alakult ki egyfajta „alkotmányos tömegkultúra”. Éppen a volt köztársasági elnök ismerte el, hogy elnökségének talán az egyik legnagyobb hiányossága az volt, hogy nem hozta közelebb az Alkotmányt az emberekhez. Mindezt látva nem csodálkozhatunk, hogy az erővel és a hatékonyság látszatával könnyű álmot ígérő új jogfelfogás egészen gyorsan gyökeret tudott ereszteni, hiszen jelenleg nincs érdemi és potens kihívója – csupán a jogászság köreiben, ami ugyebár nem lebecsülendő, de elégségesnek nem mondható.

(Erőt erővel.) S itt jön be talán a legfontosabb faktor. Az „eszközgondolkodók” mindezt gyorsan felismerték és kihasználták: rájöttek arra, hogy nem áll velük szemben erős ellenfél. Éppen ezért tudta megtagadni Orbán Viktor a rendszerváltás szellemiségét és tudott új politikai konstrukciót létrehozni. Vagyis nem az eszközalapú jogfelfogás lett túl erős, hanem az alkotmányosság ethosza vált túl gyengévé és erőtlenné. További kétséggel tölt el (s egyúttal kívánom, hogy ne legyen igazam), hogy a fent bemutatott jogszabályok megalkotói el fogják-e tűrni azt, hogy azokat ne a jogalkotó szándéka szerint értelmezzék. Nyilván minden egyes jogszabály a jogalkalmazó és jogértelmező közönség nyomán válik élettelivé, s hogy erre a jogalkotónak csupán korlátozott ráhatása van. Ugyanakkor a jog eszközjellegét valló felfogásnak nem érdeke (nem teheti meg), hogy a kezdeményezést átengedje, hiszen ez saját létét veszélyeztetné (gondoljunk csak a kétharmados törvények egyszerű többséggel való átírására). Félő tehát, hogy a következő évek jogalkotója megtalálja annak módját, hogy miként vonja szorosabbra a jogértelmező publikum gyeplőjét – kivéve persze, ha elég erősnek bizonyul jogi kultúránk.

A cikk megjelent az Élet és Irodalom 2011. október 7-i számában.

Itt olvasható pdf-formátumban is.

A baloldali tömegkultúra kialakításának legnagyobb akadálya éppen abban a patthelyzetben keresendő, hogy az MSZP már nem elég erős (talán soha nem is volt) az irányított modellhez, a 4K! és a hozzá hasonló ifjúbaloldali alakulatok pedig még nem elég erősek a deliberatív megoldáshoz.

A kulturális hátország kiépítésének és a társadalmi meggyökeresedésnek az igénye nem éppen új jelenség a baloldalon. A modern (rendszerváltás utáni) hazai baloldalnak – itt és a következőkben a „baloldal” nem pártpolitikai értelemben értendő – tulajdonképpen mindig is ez volt az egyik legfontosabb kihívása. A megoldási kísérleteknek két állandó eleme volt: egyrészt mindig „pártosak” voltak, vagyis az MSZP-től eredtek (lévén, hogy nem alakult ki erős civil hátország), másrészt rendre elbuktak. Sem a jobboldali polgári körök importálása, sem pedig Gyurcsány Ferenc kezdeményezései (ilyenként fogható fel a Harmadik Út, vagy a Demokratikus Charta is) nem hozták meg a várt áttörést.

Mindez talán nem véletlen, mint ahogy az sem, hogy a baloldali tömegkultúra igényét ezúttal a mainstream hazai baloldalon kívüli erő, a Negyedik Köztársaság (4K!) mozgalom vetette fel legutóbb. Istvánffy András, a 4K! koordinátora a következőképp fogalmazott az IDEA-nak adott interjújában: „Nem értek egyet azzal a gondolkodásmóddal, amely szerint a politika szükségképpen rossz és gonosz, és amely a civilek morális felsőbbrendűségét hirdeti… szerintem praktikusabb az a modell, amit a szélsőjobboldal használ, ahol nincsenek ilyen merev határok a politikai, a mozgalom és a kultúra között. A világháború előtti baloldalon sem váltak el egymástól ilyen mértékben a mozgalmak és a pártok. A Fidesznek is volt ehhez hasonló hulláma a polgári körök idején, mára azonban sokkal technokratábbá vált a párt. A civil társadalom azon koncepciója, amely a politikával szemben határozza meg magát, csak egy csapda, és nem vezet sehová.” Az interjúban rendre előkerül az LMP, amelyet egyrészt roppant ígéretesnek tart Istvánffy, másrészt úgy véli, hogy a párt útja nem lehet minta a 4K!-nak, hiszen „… Közép-Európában egy zöldpártnak nem sok esélye van a néppárttá válásra. Ebben az értelemben nem szeretnénk hasonló, középosztálybeli karakterűek lenni, mint az LMP. A 4K!-nak nagyon fontos célja egy baloldali tömegkultúra kialakítása.”

Kultúraépítési modellek

A megfogalmazott igény tehát nem kevesebb, mint, hogy a baloldalnak ki kell növesztenie társadalmi „csápjait”, s létre kell hoznia egy igen erős és kohézív kultúrát, ehhez tartozó civil szférával egyetemben. A rendszerváltás utáni politikatörténet két modellt is kínált erre. Noha a Fidesz és a Jobbik különböző módokon és irányokból építgette szellemi-kulturális hátországát (sőt a Jobbik inkább mondható a különféle szubkultúrák egyfajta „termékének” és összefogójának), de az tény, hogy mindkét jobboldali alakzat meglehetősen erős társadalmi gyökerekkel bír, amelyet irigykedve szemlélhet a hazai baloldal.

Irányított. Az egyik kultúraépítési modellt irányított, felülről szerveződő megoldásnak nevezhetnénk, mégpedig azért, mert a Fidesz pártként, pontosabban a 2002-es választáson vereséget szenvedett pártként kezdte el a maga kulturális és szellemi hátországának építgetését a polgári körök keretében. Ezúttal tekintsünk el attól, hogy manapság milyen állapotban vannak a polgári körök, de szögezzük le: lényeges faktort jelentettek abban, hogy kialakult és megerősödött egy jobboldali kultúra Magyarországon. Ezt vagy az ehhez hasonló modelleket – bár sokszor szerették volna – a szocialisták soha sem tudták magukévá tenni, vagyis az MSZP, mint párt lényegében megbukott, mint politikai kultúraszervező. Az MSZP sokkal inkább az országot iránytó menedzser vagy gazdasági társaság volt, mint egy olyan politikai közösség, amelyhez érdemes tartozni, értékeket közvetít, vagy éppen a tagok büszkék politikai hovatartozásukra. Hozzá kell tenni, hogy nem véletlenül volt olyan hallatlanul sikeres a baloldalon az a gyurcsányi gondolat, hogy „merjünk baloldalinak lenni”, meg hogy „ne lehajtott fejjel járjunk az országban” – mindez olyan volt az összetartó politikai kultúrát igénylő baloldaliak számára, mint egy falat kenyér. A párton alapuló politikai kultúra modellje tehát megbukott – legalábbis egyelőre – a baloldalon, s az MSZP nem olyan pártnak tűnik, amely újból nekiláthatna e feladatnak.

Deliberatív. Mi maradt tehát? – tehetnénk fel a kérdést. Vagy nem lesz a baloldalnak társadalmi kultúrája hazánkban, vagy pedig másik modell után kell nézni. Ezt tette, ezt próbálja tenni a fent idézett Istvánffy András és a 4K! is. Nem véletlenül hozza példaként a szélsőjobb által alkalmazott modellt, amelyet nevezzük ezúttal deliberatívnak. A szélsőjobb megerősödése mögött nem csupán a gazdasági-társadalmi válság áll, s a Jobbik sem a hagyományos értelemben vett politikai párt. A szélsőjobb tulajdonképpen egymással szorosan összekapcsolt társadalmi szubkultúrák és ellenkultúrák szövedéke, amelynek politikai szárnya is van. Ez a deliberatív módon szerveződő mozgalmi struktúra egyrészt áldás, másrészt átok is. Áldás, mert a társadalmi és internetes hálózatokon keresztül hallatlan beágyazottsággal, mobilitással és mozgósító erővel rendelkezik. Tulajdonképpen még az a szimpatizáns is politikai aktivitást fejt ki, aki egy internetes shopban tarsolyt vásárol, vagy épp nemzeti taxival utazik. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, hiszen a szélsőjobbos (vagy radikális) szubkultúrák ugyan többnyire ismerik egymást és összetartanak, de a sokszínűség nyomán gyakoriak az ellentétek és eltérő irányok is. A Jobbik e szubkultúra-tömeg egyfajta ernyőszervezete, amelyik megpróbálja képviselni és összefogni ezt a diffúz egyveleget. Ez nyilván nem egyszerű dolog, s ezért vannak állandó tőrváltások a párt és a hátországa között.

Patthelyzetben

Nincs tehát könnyű helyzetben az, aki ma Magyarországon egy népszerű baloldali tömegkultúra építgetésébe kíván belefogni. Két kihívással is szembetalálja magát. Egyrészt azzal, hogy e kultúra létrehozása felülről, irányított módon, egy párt koordinálásával egyszerűen nem kivitelezhető egyelőre – pusztán azért, mert jelenleg nincs erre alkalmas párt. Másrészt pedig azzal, hogy a Jobbikot kialakító deliberatív modell társadalmi szubkultúrákon alapul és belső feszültségektől terhes.

E kihívások feloldásában talán segítségünkre lehet, hogy Nyugat-Európában is a társadalmi gyökérnélküliség problémájával néznek szembe a baloldali pártok. A brit Munkáspártnak a párt veresége és útkeresése nyomán felerősödött belső szárnya, a Blue Labour például azt állítja (ahogyan rámutat erre Niedermüller Péter összefoglalójában): „…a Munkáspárt az elmúlt évtizedben elvesztette annak a társadalmi közegnek a nyelvét és kultúráját, amely létrehozta őt, s amelynek segítségével az emberek mindennapi életének részévé válhatott… Azaz elszakadt hagyományos támogatói mindennapi életének valóságától.”

A kritikusok szerint a Munkáspártnak vissza kell térnie az alapokhoz, fel kell éleszteni a párt hagyományait és az azokban rejlő alapvető értéket (felelősség, szeretet, lojalitás, barátság, cselekvés, győzelem), hiszen az élet nemcsak pénzről és haszonról szól. A Blue Labour középpontba állítja a helyi közösségeket, továbbá a közjó, a kölcsönösség és viszonosság, a részvétel, a felelősség, valamint az ellenállás eszméit. Az irányzat fő teoretikusa, Maurice Glasman szerint: „A helyi közösség jelenti azt a keretet, amelyen belül a közösség mindennapi életében gyökerező és a közösséget állandóan újratermelő társadalmi akciók folyamatosan történnek.” A Blue Labour tehát a civil társdalomba ezer szállal beágyazódott, a helyi közösségekre építő, azokat támogató baloldal képét vázolja fel.

Mindez elsőre talán nem túl jelentős, esetleg megnyugtathatja az érintetteket abban a tudatukban, hogy lám, máshol is komoly válságban van a baloldal! A helyzet azonban az, hogy a brit Blue Labour példája is megerősíti azt a feltételezést, hogy erős társadalmi kultúra nélkül az európai baloldal nem tud felülkerekedni agóniáján – ezt, úgy tűnik, itthon is kezdjük felismerni. A baloldali (tömeg)kultúra kiépítése tehát nem egy lehetőség a baloldal számára, hanem alapvető szükségszerűség, s ehhez ismerni kell az eddigi modelleket és azokban rejlő kockázatokat. A baloldali tömegkultúra kialakításának legnagyobb akadálya éppen abban a patthelyzetben keresendő, hogy jelenleg egyik fent említett modellt sem tudja alkalmazni: az MSZP már nem elég erős (talán soha nem is volt) az irányított modellhez, a 4K! és a hozzá hasonló ifjúbaloldali alakulatok pedig még nem elég erősek a deliberatív megoldáshoz.

A teljes irat a Hvg.hu oldalon olvasható.

A baloldali és liberális értelmiség azt latolgatja, hogy milyen lehetőségei vannak a demokratikus korrekciónak, a politikai és közjogi reparálásnak a kormányozhatóság érdekében. A bírálók legsúlyosabb kifogásai két gyújtópont köré csoportosulnak: egyrészt az új Alaptörvény történelemszemléletének egyoldalú ideológiai máza a Nemzeti hitvallásban, s ennek hatása a főszövegre; másrészt a mostani alkotmányozók politikai és közjogi utóéletének meghosszabbítása, a jövendő kormányok kormányzóképességének ellehetetlenítése (pl. a kétharmados adótörvénnyel). Ez a vita nagyon fontos, s előkészítheti a majdani kormányzást. De egyelőre van ennél égetőbb és sokkal nehezebb feladat is: tanulni a mostani kormányzat filozófiájából és bebizonyítani azt, hogy a balliberálisok egyáltalán alkalmasak a kormányzásra.

Korrekciós forgatókönyvek

A balliberális oldal a fenti problémagócok mentén próbál politikai stratégiákat gyártani. Jelenleg három forgatókönyv körvonalazódik: egy radikális, egy elvi-korrekciós és egy megértő-pragmatista. A radikális álláspontot Eörsi Mátyás fejtette ki a Magyar Narancs hasábjain (2014, 2011. április 28.) és azt utóbb meg is erősítette az ÉS-ben (Válasz, LV. évfolyam 25. szám, 2011. június 24.). A dolog lényege az, hogy egy gondolatkísérlet eredményeként – lefuttatva az Új Miniszterelnök előtt álló alternatívákat – nemigen lesz más lehetősége a Fideszt leváltó erőknek 2014-ben, mint hogy egyfajta „alkotmányos-puccsot” hajtsanak végre, s az új Alaptörvényt népszavazáson korrigálják. Ezt a bevallottan is alkotmányellenes (egyfajta végső) megoldást a további forgatókönyvek elvetik, s a vita a demokratikus korrekció mélységén van, vagyis azon, hogy a kormányzóképesség biztosításán kívül fel kell-e tépni az új Alaptörvény ideológiai mázát. Az elvi-korrekciós megoldást az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet (EKINT) fogalmazta meg Az alkotmányos korrekció lehetőségei című cikkében (ÉS, LV. évfolyam 24. szám, 2011. június 17.). Az EKINT szerint „… a korrekció csak akkor hozhat átmeneti megoldás helyett tartós alkotmányos konszolidációt, ha az alkotmány identitását is érinti, nem pedig csak a szűken vett kormányzóképességet.” A Haza és Haladás Alapítvány, konkrétan Szigetvári Viktor és Tordai Csaba képviseli a megértő-pragmatista álláspontot. Szigetvári Eörsi kritikáját adata a Magyar Narancsban (Nincsen vészkijárat, 2011. május 5.), Tordai a pragmatista álláspont közjogi minimumait foglalta össze az Alapítvány blogjában. E forgatókönyv legteljesebb kifejtését pedig együtt kísérelték meg az ÉS hasábjain, Túl a barikádokon címmel (ÉS, LV. évfolyam 26. szám, 2011. július 1.). Érvelésük lényege (amint alább kifejtem): a balliberális oldalnak elvi, ideológiai engedményeket kell tennie az Alaptörvényben a jobboldali-konzervatívok számára, méghozzá a kormányzóképesség érdekében. A vitához legutóbb Bauer Tamás szólt hozzá (ÉS, LV. évfolyam 28. szám) Túl az Orbán-rendszeren című cikkében. Bauer – akinek álláspontja az elvi-korrekciós oldalhoz áll közel – szerint az alkotmányos korrekciónak a szimbolikus elemeket is érintenie kell, ugyanakkor azt is elfogadja, hogy hosszú távú megoldást csak (az Orbán nélküli) a jobboldallal való megegyezés hozhat majd. Álláspontja szerint az ellenzéknek (persze a Jobbik kivételével) össze kell fogni az Orbán-rendszer leváltása érdekében, s a társadalmi elégedetlenségen alapuló, nagyarányú győzelem utat nyithat majd a demokratikus jogállam felé.

Kormányzásra-termettség

Mindezek alapján egyik fő állításom az – nem vonva kétségbe a fenti vita létjogosultságát –, hogy a forgatókönyvek többsége nem teszi fel azt a fontos előkérdést, hogy milyen balliberális kormányzáshoz kellene a demokratikus korrekció? Teljesen életszerűtlen ideológiai engedményekről vagy a kormányzóképességről addig vitatkozni, amíg a baloldal és liberálisok nem dolgoznak ki egy új kormányzáskoncepciót. Épp a legutóbbi szocialista kormányok példája mutatja azt, hogy a l'art pour l'art korrekciók (vagyis, hogy azért állítsuk helyre a jogállamot és a jövendő kormányok kormányzóképességét, mert az úgy elegáns és európai) ideje lejárt. A baloldalnak és a liberálisoknak le kell rakniuk egy leendő jó kormányzás alapjait. Ezt legélesebben a fenti vita egyik részvevője, Szigetvári Viktor fogalmazta meg: „A magyar választópolgárok nem azért fogják egyszer újra kormányra juttatni a baloldal pártjait, hogy hosszú és kétes eredményű alkotmányozási harccal töltsék el a kormányzásuk első másfél évét. A jogállami működés és a kormányozhatóság helyreállítása nem célja, hanem előfeltétele a jó kormányzásnak és a félelemmentes életnek.” Szigetvári Viktor és Tordai Csaba a fenti vitát akként próbálják feloldani, hogy a balliberális oldalnak észre kell végre vennie magát: „… fel kell ismernie annak kényszerét, hogy esetleg mégoly nemes és magasabbrendűnek vélt világképével szemben van egy másik világ, egy másik Magyarország, amely rendelkezik saját szimbólumokkal, saját tabukkal és ikonokkal.” Éppen ezért az új Alaptörvény identitását tekintve türelemre intenek: „A szemben álló politikai felek háborúsága meggyőződésünk szerint csak akkor csillapítható, ha – közös, demokratikus, magyar nemzeti narratíva híján – elfogadunk bizonyos pontokat egymás világképéből, történelemszemléletéből és identitásából.” Vagyis elvi-ideológiai kérdésekben engedni kell a majdani kormányozhatóság megteremtése érdekében – ez igen nagy eredmény, s merem állítani a 2010-es választási verség óta ez a balliberális oldal eddigi talán legnagyobb intellektuális teljesítménye. Azonban ez kevés! Ha elfogadjuk azt, hogy ki kell dolgozni a baloldalon is egy alternatív kormányzási koncepciót, ha tetszik, újra kell konstruálni a baloldali állam- és kormányzásfelfogást, úgy azt is el kell fogadjuk, hogy ez nem fog menni a szembenézés nélkül. Szembe kell nézni az elmúlt 20 év, különösen a legutóbbi szocialista kormányzások sikertelenségével és legfőképp a mostani Fidesz-KDNP kormányzás sikereivel és annak miértjével. A baloldalnak és liberálisoknak – bármilyen demokratikus korrekciós vita előtt – talán fel kellene tárniuk a mostani kormány kormányzati filozófiáját (mert van ilyen), s részben ehhez képest és persze ettől függetlenül is, be kellene bebizonyítaniuk a választópolgároknak, önmaguknak és – bármilyen meglepő – politikai ellenfeleinek is kormányzásra való rátermettségüket. Ehhez kívánok a továbbiakban szempontokat adni.

Good government és hatékonyság

Ahhoz, hogy a balliberálisok közelebb kerüljenek a jobboldali és konzervatív versenytáraik megértéséhez, s ezen keresztül saját sikeres kormányzásuk felépítéséhez, figyelembe kell venni azt, hogy milyen a legutóbbi szociálliberális kormányzás jobboldali interpretációja. Ez a rossz kormányzás fogalmi konstrukciójával, tovább a kormányzás hiányával ragadható meg. Az akkori ellenzék – leegyszerűsítő, ám nagyon is jól kommunikálható – felfogása szerint a kormány nem kormányzott, vagy ha kormányozott is, azzal csak rossz irányba vitte az ország szekerét. Vagyis a jobboldal és konzervatívok nagyjából olyan kilátástalannak érezhették a szociálliberális időszakot, mint a balliberálisok a mostanit. A jobboldal lényegében a kormány tehetetlenkedése és kényszerpályája miatt (amihez persze maga is vastagon hozzájárult) 2006-tól kezdve azon volt, hogy kidolgozzon, adaptáljon egy új kormányzati koncepciót és hozzá egy filozófiát. Ezt a balliberális kormányzásra rezonálva a jó kormányzat (good government) paradigmában és a kormányzati hatékonyságban találta meg. A good government koncepció feldolgozása, „magyarítása”, a hatékony kormányzás elvi alapjainak lefektetése többek között a Századvég Alapítványra és a jobboldali-konzervatív értelmiség keménymagjára hárult. Csupán példaként említhetjük meg G. Fodor Gábor és Stumpf István tanulmányát A „jó kormányzás” két értelme címmel (Nemzeti Érdek 2007. I. évf. 3. sz.) és Lánczi András a Jog és politika határán tanulmányát a Kommentár folyóiratban (2010/6. sz.).

A jobboldal talált magának egy tetszetős koncepciót, s hozzá egy szerzőt, mégpedig Stein Ringent, amelyet, illetve akit „haza tudott hozni”. A good government koncepció egyik fő ideológusa Ringen, akinek nézetei (talán a legteljesebben: What Democracy Is For: On Freedom and Moral Government) nagy hatást gyakoroltak a most kormányzókra, de legalábbis azokra, akik szellemi megalapozást nyújtottak a mostani kormányzáshoz. A good government centrumában az állam áll, amely nem csupán a jó kormányzás feltételeit teremti meg, hanem annak feladatait is magára vállalja. A koncepció önmagát a good governance, piac-fetisisztaként felfogott, neoliberális paradigmájával szemben határozza meg. Ez a paradigma a jobboldal szerint végletesen piacpárti, államtalanító és tulajdonképpen nem is hatékony, mivel a kormányzás tevékenységébe az államon (kormányzaton) kívüli is bevon szereplőket, így ki van téve annak, hogy az államot a gazdasági és egyéb érdekcsoportok egyszerűen „foglyul ejtik” (state capture). A jó kormányzat tehát nem válhat cselekvésképtelenné az erőcsoportok küzdelmében, sőt ő maga a legjelentősebb erőcsoport. A kormányzás igazi értelme a közjó elősegítése, méghozzá az élet minden területén. A jó kormányzat elképzelése szerint új társadalmi szerződés szükséges a generációk között a generációk közötti igazságosság érdekében: ennek egyenes folyománya a nyugdíjreform, valamint a munkára ösztönzés (workfare). Ezek az eszközök azt szolgálják, hogy felhívják az állampolgárok figyelmét a megtakarítások fontosságára és egyáltalán a saját jövőjükről való gondoskodásra. A koncepció hangsúlyt fektet a családbarát politikára, a gyermekvállalás vonzóvá tételére, amelyeknek szintén az állam a motorja. E dióhéjban felvázolt kormányzati filozófia működésének súlyos alappillére a demokratikus kormányzás minősége, annak feltételezése, hogy a jó és rossz kormányzati teljesítmény egyaránt mérhető és ez alapján a kormány bizony el is számoltatható.

Új good governance?

Ezen a ponton jutunk ismét oda, hogy a balliberálisok előremenekülnek akkor, amikor csupán arról vitáznak, hogy milyen gyakorlati akadályai lesznek a majdani kormányzásuknak. Ugyanis e reménybeli kormányzásnak nem elsősorban az új Alaptörvény kormányzásképességet csökkentő rendelkezéscsomagja képezi a legnagyobb gátját, hanem sokkal inkább az, hogy egyelőre nincs vagy nagyon kevés koncepciózus balliberális gondolat van a kormányzás mikéntjéről, mind elvi, mind szakpolitikai szinten. Álláspontom szerint ahhoz, hogy a jobboldalon ragadt inga kimozduljon két dolog szükséges. Egyrészt be kell mutatni azt, hogy maga a good government koncepció mely pontokon hibás, illetve azt, hogy a Fidesz jó kormányzat-elképzelése hol siklott félre. Másrészt önálló kormányzati filozófiával kell előállni, amelyet minden bizonnyal a balliberális oldalhoz alkatilag közel álló govenance-koncepció megújítására kellene alapozni.

2011 második felére nyilvánvalóvá vált, hogy a második Orbán-kormány vagy nem érti a good government elképzelést, vagy pedig nagyon is érti, csak éppen annak sajátos magyar verzióját hajtja végre. Az Orbán-kormány tevékenysége kapcsán tehát mindenképp érdemes arra a paradox helyzetre utalni, hogy egyrészt nagyon is ügyel arra, hogy jó kormányzat látszatát keltse, másrészt gyakran hiányzik ez a minőség. Mire gondolok? A jó kormányzat elemei megjelennek többek az új Alaptörvényben, számos jogszabályt a jó állam, a közjó érdekében fogad el a parlament; a hatékonyság az államigazgatás megújításában is kulcsszerepet játszik (Magyary-program). Ugyanakkor a kormány nem csökkenti, hanem sokkal inkább növeli a generációk közötti igazságtalanságot; a nyugdíjrendszer átalakításának koreográfiája mindenre ösztönzött, csak az öngondoskodás megerősítésére nem. Néha úgy tűnik, hogy a kormány a good government-et csupán a központi kormányzat megerősítésére, erőpolitika folytatására használja fel.

Végül felmerül, hogy milyen kormányzati alapokhoz nyúlhat a balliberális oldal? Ez nyilván számos irat tárgya lehet és lesz is a következő időszakban. Néhány alapvetést azonban rögzítenék.

(1) Fenti kiindulópontom az volt, hogy a balliberális oldalhoz alkatilag közelebb áll a govenance-elképzelés, s ezt kell valamilyen módon továbbvinni. Először is le kell vetkőzni két (nálunk különösen is) súlyos bélyeget: egyrészt azt, hogy a good governance végletesen piac-centrikus, másrészt azt, hogy e koncepció elsősorban a nemzetközi szervezetek (Világbank, IMF) kielégítésére szolgál. Kétségtelen, hogy a good governance fontos szerepet játszik (egyfajta lakmuszpapírként) az említett szervezetek hitelezési politikájában: éppen ezért függetleníteni kellene a jó kormányzást a nemzetközi szervezetektől, s önálló tartalmat társítani hozzá.

(2) Éppen az Orbán-kormány erőpolitikájának (az egyéni képviselői javaslatok súlyos dominanciája; a társadalmi érdekegyezetés kasztrálása) ellenhatásaként az új governance a valódi társadalmi érdekegyeztetés talaján kell, hogy álljon. Az lesz a balliberálisok egyik legnagyobb kihívása, hogy hitelességi problémáik ellenére meg tudják-e újítani civil hálózatukat. Mindezeken túl, persze le kell számolni azzal a mítosszal, hogy a governance szükségszerű velejárója a kormányzás hatékonytalansága.

(3) Ahogyan azt már korábban kifejtettem (Hvg.hu, 2011. június 22.) az új baloldali társadalompolitika az új szolidaritás politikája kell, hogy legyen. Ennek alapmotívumai a következők: a szolidaritás és a jó kormányzás nem állnak szemben; a szolidaritás helyes értelemben nem csupán azt jelenti, hogy kormány méltányolja a különböző társadalmi csoportok érdekeit és kiváltságait, hanem azt is jelenti, hogy a különböző társadalmi csoportok elismerik egymás méltánylandó érdekeit; nem engedhető meg az a helyezet, hogy a nemzeti érdek és a magánérdek szembekerüljön egymással (államadósság elleni küzdelem vs. személyes ellehetetlenülés).

(4) Az új governance-nek kutyakötelessége tanulni a good government politikájától. Középpontba kell állítania az öngondoskodást, a jövőbe való befektetést, valamint ki kell dolgoznia a kormányzati teljesítményértékelés elfogulatlan rendszerét. Jelenleg azt látjuk, hogy az Orbán-kormány ugyan kitűzte a hatékony és elszámoltatható állam eszméjét, ezt azonban csupán elődeivel szemben érvényesíti.

(5) Végül pedig megemlíteném, hogy az új governance politikájához elkerülhetetlen lesz az ellenfelek identitásának megismerése és elfogadása. Szigetvári Viktor és Tordai Csaba részben utal erre is: „Persze mondhatjuk azt, hogy nem végezzük el az alaptörvény korrekcióját mindaddig, amíg a magyar baloldal konzervativizmus-képének megfelelő jobboldali erők nem jutnak be a parlamentbe – ez azonban a választói akarat mély megvetését jelentené.” Vagyis arra kell ügyelnie a balliberálisoknak, hogy ne egy vélt konzervativizmust várjanak el a jobboldaltól, hanem az ellenfeleiket olyanként fogadják el amilyenek, és ne azon az alapon kritizálják, hogy szerintük milyennek kellene lenniük.

A cikk megjelent az Élet és Irodalom 2011. július 22-i számában.

Itt olvasható pfg-formátumban is.